A psziché terrorja - A LÁTHATATLAN EMBER (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-02-27 | Ben Palmer

A láthatatlanság témaköre önmagában megmosolyogtató kiindulópont egy horror számára, hiszen roppant elrugaszkodott ötlet ahhoz, hogy komolyan vehessük, ugyanakkor pont ebből az abszurditásból kiindulva mégis van az egész mögött egyfajta hátborzongató felismerés, hogy milyen kapukat is nyitna meg sok pszichikailag labilis ember számára, ha ez a hatalom egy csapásra valóságos fegyverré válna. Igaz, magát a felvetés alapját H.G. Wells 1897-ben íródott azonos című regénye adja, aki ekkor még talán nem is gondolta, hogy a horror műfaj egyik legikonikusabb alakját álmodta meg, és amely alapján már számos adaptáció készült – több kevesebb sikerrel – mégis igazán jót és hátborzongatót úgy gondolom még egyszer se sikerült vászonra átvinni. Véleményem szerint ez a sztori ugyanis rendkívüli módon igényli azt, hogy megfelelő vizuális technika álljon a projekt rendelkezésére, valamint, hogy minél minimalistább legyen a megvalósítás, hiszen ha valahol, itt aztán könnyen el lehet menni a hatásvadászat felé, ha éppen elszalad a gyeplő a készítőkkel. Lássuk ezúttal milyen feldolgozást szolgáltattak számunkra az árnyék nélküli emberről. 

Az eredeti történet komoly fazonírozást kapott, ugyanis a címszereplő kivételével teljesen megváltoztatták az egész sztorit, amit én abszolút egy jó húzásnak véltem, ugyanis Leigh Whannell, (Upgrade – Javított verzió, Fűrész) a film rendezője és írója sokkal földhözragadtabbá és megfoghatóbbá tette a láthatatlan ember mítoszát azzal, hogy megváltoztatta a nézőpontokat. Ezúttal ugyanis nem a hatalmától megrészegült feltalálón keresztül mesélik el nekünk az eseményeket, hanem az általa zaklatott áldozat szemszögéből, akit A szolgálólány meséje című sorozatból jól ismert Elisabeth Moss alakit. Az általa játszott Cecilia Kass egy nap megelégeli azt a lelki terrort és bántalmazást, aminek ki van téve párja által és megszökik tőle, amit vélhetően nem jól viselt a másik fél, aki minden jel szerint öngyilkos lett a nő tettének következtében. Azonban mielőtt főszereplőnk fellélegezhetne, kiderül, hogy talán túl hamar örült, ugyanis exe „láthatóan” nem, hogy nem halott, de úgy tűnik elevenebb, mint ezelőtt bármikor. 

Őszinte leszek, A láthatatlan ember új adaptációja nem fogja megreformálni a horror műfajt, és sokkal nagyobbat is szólhatott volna, mint ami végül lett, mégis meglepő módon sikerült egy korrekt egészként megállnia a helyét, és egy-egy esetben igen kreatív megoldásokkal előrukkolnia. 

Kezdjük azzal, hogy ez a verzió klasszikus horror mivoltát elhagyva átadta magát a borzongatás szempontjából sokkal hálásabb pszichológiai-thrilleres szemléletnek, ami miatt az egyébként nehezen komolyan vehető veszélyforrás sokkal hihetőbb és hátborzongatóbb fenyegetéssé vált. Igaz nem mutatja be az alkotás, hogy miért is hozza meg hősnőnk végül azt a döntést, hogy úgy érzi menekülnie kell párjától, de egyrészt Moss játéka tökéletesen érzékelteti velünk, hogy mennyire is retteg karaktere, másrészt a film a későbbiekben, főleg a második felében tökéletesen megmutatja, hogy bántalmazója milyen egy manipulatív szociopata, aki élvezi, hogy uralkodhat a másik felett. Továbbá jómagam azt is pozitívumok közé sorolnám, hogy bár a karakter és a néző számára is hamar egyértelművé válik a tény, miszerint Cecilia nem képzeleg, valós veszélytől kell rettegnie, mégis érthető módon környezete nehezen akarja ezt elhinni a lelkileg és szellemileg is elég komolyan megnyomorított nőnek. Emiatt Moss figurája egyedül marad problémájával, ezt a fojtó, „sehol sem vagy biztonságban” érzést pedig tökéletesen át fogja érezni a legszkeptikusabb laikus is ezen húzás miatt, illetve a remekül felépített atmoszféra, valamint a főszereplő hátborzongatóan hiteles játéka által.

Viszont a megannyi pozitívum mellett számos igen nagy sutaságba is beleszaladtak a készítők. Az atmoszférának ugyanis tényleg remekül megalapoztak, nagyon jól játszottak a hangokkal, mikor arra volt szükség totális némasággal emeltek a feszültség faktoron és Benjamin Wallfisch is kellően visszafogott, mégis bőrünk alá kuszó zenét komponált a filmhez, de inkább a mítosz miatt állnak meg a saját lábukon ilyen jól ezek az alapok, mintsem a tényleges behatások által. Ugyanis narratíva szempontjából nem tudta teljesen levetkőzni a tipikus horror kliséket még úgysem Whannell rendezése, hogy mozija egyáltalán nem az. Sok az indokolatlanul túl misztifikált és ostoba húzás, és a jump scare jelenetek is kiszámíthatóbbak, mint egy Marvel mozi eredet története. Továbbá bizonyos esetekben elszaladt a ló a stábbal és trancsírozás először öncélúság formájában lesz jelen, majd később a történettel karöltve egy olyan hatásvadász és egyszerre pofátlanul ötlettelen fináléba sikerül kifuttassák a sztorit, ami sokat rombol az odáig egész ügyesen építkező eseményeken. 

Számomra viszont fájóbb pont volt az, hogy a szexuális abúzus, a lelki terror, valamint a fizikai bántalmazások egyikét se bontotta ki teljesen a film. Ez pedig a két órás játékidő ellenére se sikerült, inkább csak kapargatta a felszínt Whannell és egyfajta eszközként használta ezeket a tényezőket, hogy legyen valami kézzel foghatóbb alapja is Cecilia rettegésének, de igazán mélyen nem mert belemenni a dolgok mivoltába, pedig sokkal jobban megalapozta volna a drámaiságot és a paranoid hangulatot, ha kicsit több bátorságot vitt volna bele az általa irt sztoriba. Szerencsére Elisabeth Moss végre nagyvásznon is bemutatta, hogy miért is olyan elismert név a szakmában, játékában egyszerre van ott a megvetésből és reménytelenségből áradó düh, valamint a kétségbeesés szülte félelem, a kettő egyvelegéből megszületve pedig megkapjuk azt a tiszta őrületet, amit a színésznő megdöbbentően hitelesen ad át számunkra. 

Összességében azt mondhatom, hogy bizonyos értelemben meglepett A láthatatlan ember újragondolása, viszont több esetben is beérte az igencsak biztonsági játékkal, ami azért hagyott némi rossz szájízt az emberben, ettől függetlenül egy erős atmoszférával, bizonyos esetekben kreatív megoldásokkal és egy nagyszerű végzet asszonyával a főszerepben bizonyította a film, hogy volt értelme elkészülnie. 

Képek: IMDb

A film Mafab oldala