Tesós kaland - ELŐRE (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-03-04 | Sós Áron Árpád

A Pixar stúdió egykoron George Lucas hatalmas cégének a Lucasfilmnek volt egy kis szelete. Az itt dolgozó szakemberek időről-időre előálltak egy-egy rövid animációs filmmel, amelyekkel több elismerést is bezsebeltek különböző díjátadókon, emellett folyamatosan kísérletezgettek a 3D animációs technológiával és különböző animációs újításokkal. A Star Wars atyja viszont egyáltalán nem volt elájulva a kis stúdió forradalmi ötleteitől. Úgy vélekedett, hogy a Pixar feleslegesen költi a Lucasfilm pénzét és arra a megállapításra jutott, hogy fel kell számolni a részleget. Ekkor jött be a képbe Steve Jobs, aki meglátta a kis stúdióban rejlő lehetőségeket és kivásárolta a Lucasfilmből. Ezzel a lépéssel mentve meg a megszűnéstől.

A Pixar első igazi nagy dobása az 1995-ös Toy Story: Játékháború volt. Nemcsak, hogy beírták magukat a történelemkönyvekbe, hanem elindították az animációs filmek új generációját is. Innentől kezdve pedig nem volt megállás és a stúdió időről időre elkápráztatta és egyben megríkatta a kicsiket és a nagyokat egyaránt a csodálatos történeteivel. 2006-ban aztán Bob Iger vezette Disney bekebelezte a stúdiót (a Disney animációs részlege ugyanis már évek óta veszteséges volt).

Minden egyes stúdió életében elérkezik egy olyan időszak, amikor alkotói válságba kerül. Ez a Pixar esetében a 2011-es Verdák második részénél jött el. Azt azért fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Pixar gyengébb filmjei is bőven a nézhető és szórakoztató kategóriába esnek, csak a stúdió saját mércéjével nézve számítanak gyenge alkotásoknak. A Pixarnak mostanra nagy nehezen, de sikerült kimászni az alkotói válságból, de ez nem volt egyszerű menet számukra. Mi sem bizonyítja jobban ezt, minthogy az elmúlt tíz év Pixar alkotásainak a jó kétharmada folytatás volt. Ezen folytatások egy része sikeresen tudta továbbgondolni az elődök mondanivalóját és maguk is klasszikusokká váltak ezáltal (A Hihetetlen család 2, Toy Story 4). Ellenben voltak olyan esetek is, ahol a végeredmény siralmasra sikerült, és nem voltak képesek felnőni az elődök szellemiségéhez (Verdák 3, Szörny Egyetem).  A kevés eredeti ötleteken alapuló filmjeiknél is voltak gondok. Gondolok itt az olyan alkotásra, mint a Dinó tesó, amelynek hatalmasnak szíve volt, de a világa siralmasan semmilyenre és üresre sikeredett. De szerencsére a stúdió 2017-ben bebizonyította a Coco-val, hogy egyrészt még mindig ők a szakma legjobbjai, másrészt pedig sikerült kilábalniuk az alkotói válságukból.

Három évvel a Coco után befutott a héten a mozikba a legújabb eredeti ötleteken alapuló Pixar animáció, az Előre. A stúdió mindig is arról volt híres, hogy a filmjeik nagyon egyedi fantáziával megálmodott világokba játszódnak, emellett a karakterek és a történetek hatalmas szívvel vannak megírva. A csodálatos világok és karakterek egy dolog, de a legfontosabb és leglényegesebb dolog mindig is az volt a Pixar filmjeinél, hogy azok úgy tudtak egy-egy fontos témát elmesélni, hogy azok egyszerre szóljanak a kicsiknek és a nagyoknak is egyaránt. Arról nem beszélve, hogy ezek a történetek egyszerre képesek minden korosztályt megríkatni. Ez pedig hatalmas szó véleményen szerint. Az előbb említett dolgok után a kérdés persze adva van: hogy sikerült megvalósítania a készítőknek a fentebb említett összetevőket az Előrénél? Annyit elárulok, hogy csalódni senki sem fog!

Az Előre világa pont annyira varázslatos és egyedi, mint az eddigi Pixar műveké. Már az alapfelállás felkelti az ember figyelmét, hiszen egy olyan helyen járunk, amit megannyi fantázialény népesít be (az emberek itt nem léteznek). Csakhogy a készítők csavartak egyet a megszokott dolgokon és az Előre elfjei, trolljai, kentaurjai és más lényei ezúttal nem a jól megszokott középkori fantáziakörnyezetben élnek, hanem a 21. század nagyvárosaiba. A világot egykoron áthatotta a mágia erős jelenléte, amely a lények mindennapjaira is kihatással volt. A varázslás ugyan nem mindenkinek adatott meg, és a mágusoknak is rengeteg tanulásba került, hogy kiváló varázslókká váljanak, emiatt viszont a fantázialények fokozatosan elfordultak a mágiától a tudomány irányába. Ez végül odavezetett, hogy a mágiát teljesen elfelejtették a világ lakói, és a tudomány miatt egyre jobban eltávolodtak régi énjüktől. A film cselekményének az idejére a legtöbb lény teljesen kifordult önmagából a tudomány adta kényelem miatt, ezáltal a filmnek van egy kis társadalomkritikai felhangja is.  A kentaurok immár autóval járnak, holott egykoron 110 km/h sebességgel tudtak futni, a tündérek pedig elfelejtettek repülni. A trollokkal, kentaurokkal, elfekkel és más varázslatos fajokkal belakott 21. századi világ csak úgy hemzseg a sok kis mesés ötlettől és kreativitástól, a néző minden egyes sarkon találhat valamilyen kis apróságot. Ezért is fáj nagyon, hogy a készítők csak minimálisan mutatják be ezt a csodálatos világot. Túlságosan is keveset kapunk ebből az egyedi 21. századból. Végig az az érzés motoszkált bennem, hogy sokkal több van itt és sokkal többet szeretnék látni belőle, és szomorú voltam amiatt, hogy a készítők csak a felszínt kapargatták.

Sajnálatos módon a karaktereknél is ez a fajta hozzáállás fedezhető fel. Míg a két főszereplő személyisége és a köztük lévő kapcsolat nagyon szépen van felépítve, addig a többi karakter méltatlanul el van hanyagolva. Pedig aztán az újra magára találó mantikórban és a motorosbanda tündérekben nagyon is sok potenciál lehetett volna. De ez igaz minden egyes varázslényre is a filmben, a készítők képtelenek voltak érdemben kihasználni a megannyi változatos figurában rejlő lehetőségeket. Szerencsére a sztori szempontjából már jobb a helyzet.

A road movie-kra emlékeztető sztori főszerepében két fiatal elf fivér áll: Ian (Tom Holland) és Bradley (Chris Pratt).  A két testvér egy Dungeons and Dragonst megidéző kalandra indul, hogy egy nap erejéig még utoljára viszontláthassák az apjukat, akit még fiatalon elvesztettek. A film középpontjában így a testvéri kapcsolat és az apa nélküli felnövéstörténet áll. Mégis a két téma közül az előbbin van a nagyobb hangsúly.

Az említett road movie-stílus a film közepére kifullad, ám ekkor kapcsol az Előre magasabb fokozatra. Köszönhetően a két jól megírt karakternek és a köztük lévő folyamatosan fejlődő és mélyülő testvérkapcsolatnak. A két fivér viszonya még az utolsó félórában is olyan rétegeket kap, hogy csak pislogunk. Az előbb említett tényezőknek köszönhetően pedig a film vége nagyon emberi lesz és érzelmes, ezért is tud a néző nagyon azonosulni a látottakkal.

A végére azt tudom mondani, hogy az Előre egy jó film lett, de nem fog bevonulni a Pixar klasszikusai közé, mivel a készítőknek sajnos nem sikerült kiaknázni a világban rejlő megannyi potenciált, emiatt hiányzik az a plusz, ami kiemelkedő alkotássá tenné. Emiatt persze botorság lenne kihagyni a Pixar legújabb művét, mivel egy csodálatos testvéri kapcsolatot élhetünk át az Előrének köszönhetően. Arról nem is beszélve, hogy a végére megint nem marad száraz a szemünk.

Utóirat: Ha van testvéred, akkor mindenképpen vele nézd meg!

Képek: TMDb

A film Mafab oldala