Menni és nem meghalni – A HALHATATLAN GÁRDA (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-07-12 | Faragó Tamás

2017-ben startolt az Image Comics keretein belül két legendás képregény alkotó, Greg Rucka (Gotham Central, Wonder Woman: Hiketeia) és Leandro Fernández (Deadpool & Cable, New Mutants) sokadik közös projektje, a The Old Guard című minisorozat. A Skydance Media szinte azonnal lecsapott a megfilmesítési jogokra, a forgatókönyvet maga Rucka írhatta meg, a rendezést pedig felkínálták a korábban főként sorozatokon dolgozó Gina Prince-Bythewoodnak. 2019-ben pedig a Netflix is becsatlakozott a készülő filmbe, és megfelezte a 70 milliós költségvetést a Skydance-szel, cserébe a nemzetközi terjesztési jogokért, és persze megszerezték Charlize Theront a főszerepre. Miután már ennyire sínen volt minden, Rucka és Fernández a képregényt is újra elővették, és 2019-ben útnak indították a folytatást, valószínűleg azért, hogy egy kis reklámot csináljanak a mozgóképes verzióhoz. De mégis miről is szól A halhatatlan gárda?

Andy és csapata régóta összeszokott zsoldosok. Hosszú idő után összeállnak egy megbízásra, amiben gyerekeket kellene kiszabadítani. Természetesen hamar kiderül, hogy az egész egy csapda volt, ami arra szolgált, hogy leleplezzék a legnagyobb titkukat, miszerint mind a négyen halhatatlanok és a történelem más korszakából származnak. Elindulnak, hogy elkapják azt, aki felültette őket, mielőtt kitudódna a titkuk. Eközben egy fiatal katona meghal bevetés közben, majd nem sokkal később fel is támad: a csapatnak így egy újabb problémával kell szembenéznie, hosszú idő után be kell fogadniuk egy újoncot.

Régen láttam már ennyire közepes filmet, mint A halhatatlan gárda, és azért is szomorú ez, mivel Greg Rucka egy nagyon jó író, a színészek szintén jók és a történetben is sok a potenciál, viszont minden pozitívumra jut egy negatívum.

Az akciójelenetek jól sikerültek, még ha néha bevillan a teljesen felesleges kézikamerázás is. A koreográfiák jól vannak felépítve, izgalmasak, hiába van szó szuperemberekről a küzdelmek egész hihetőek maradnak végig. Ezekkel szemben az akciók alatti zeneválasztás borzasztó. Általában, ha harc jelenet alá popszámot raknak, érdemes passzolnia a jelenet lendületéhez, így válik az egész egy bizarr táncjelenetté, mint például a Kingsman legendás templomos zúzdájában. Itt viszont teljesen kilógnak a filmből, mintha csak random válogattak volna egy Spotify listáról, figyelembe se véve azt, hogy a zene igazodjon a látottak dinamikájához. Nem rossz számokról van szó, csak rossz párosításról.

A történet íve adja magát, nem egy sima bosszúsztori, tartalmaz morális kérdéseket, és felveti a halhatatlansággal járó dráma lehetőségét. Sajnos ezek az elemek csak be vannak dobálva, a filmben végig érződik, hogy sorozatot akarnak és emiatt semmit sem bontanak ki. Felmerül egy korábbi csapattag létezése, akit évszázadokkal ezelőtt bebörtönöztek és azóta sem találják, ez a szál a filmben egyáltalán nem lesz kibontva, de az alkotók egyértelművé teszik, hogy a folytatásban lesz szerepe. Emiatt viszont a film végig olyan mintha lyukakból állna tele jó ötletekkel, amikről alig tudunk meg valamit. A karakterek és a drámájuk arról, mekkora áldozatokkal is jár ez az elsőre ajándéknak tűnő dolog viszont nagyon jó, habár ez igazán a színészeknek köszönhető. A film antagonistája pedig tényleg képregényszerű figura. Egyáltalán nem ijesztő, a motivációi pedig igazán sablonosak, pedig a Harry Potter-filmek Dudley-ja, Harry Melling meglepően jó, csak a karaktere komolyan vehetetlen.

A szereplőkön látszik, hogy nagyon sokat dolgoztak. Mindenkinek van háttere, személyisége, előtörténete, csak sajnos ezekből nagyon keveset kapunk meg. Igazából a karaktereket pont a színészeik teszik érdekessé. Hiába a 2 órás játékidő, csak annyit tudunk meg róluk, amennyit elmondanak, és ha nem olyan nevek játszanának a filmben, mint Charlize Theron, Matthias Schoenaerts vagy Chiwetel Ejiofor, nem lennének emlékezetesek. Sajnos van is erre negatív példa, az újoncot játszó KiKi Layne, aki nem bír el teljesen a figurával. A film elején érdekesnek tűnik, viszont végigmegy egy nagyon kidolgozatlan karakterfejlődésen és elveszti a hitelességét.

A halhatatlan gárda nem egy rossz film, semmivel sem gyengébb, mint a nyolcvanas évek közepes akciófilmjei, amik a korabeli sablonok kimaxolásáról szóltak és mégis nosztalgiával emlékezünk rájuk. Egy egyszeri szórakozás, ami talán tesztnek jó egy jövendőbeli, sokkal kiforrottabb folytatáshoz.    

 

A filmről érdekességeket ide kattintva a Mafabon találsz.    

Kiemelt kép

További képek: IMDb