Egy becsületbeli ügy - TISZT ÉS KÉM - A DREYFUS-ÜGY (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-07-21 | Turner

Alfred Dreyfus valószínűleg soha nem hitte volna, hogy olyan „karriert fut be”, mint amilyet visszatekintve látunk, legalábbis biztos, hogy nem így szeretett volna maradandót alkotni. A francia hadsereg hadnagya nem pusztán példás katona, majd hazaáruló lett, hanem sokkal átfogóbb problémák jelképe. Robert Harris Tiszt és Kém címen könyvet írt róla.

1894-ben Dreyfust letartóztatták hazaárulás vádjával, mivel előkerült egy kézzel írt lista, a bordereau, ami titkos katonai információkat tartalmazott. A listát Dreyfusnak tulajdonították, amit a párizsi német követség katonai attaséjának adott át. Hiába tagadta bűnösségét, az elzászi zsidó származású Dreyfust végül életfogytiglani börtönre ítélték egy szigetre zárva.

A film az ő esetét állítja középpontba, de egy másik résztvevő szemszögéből. Georges Picquart ezredes 1896-ban került a francia titkosszolgálat élére, aki munkája során véletlen felfedezi, hogy az állítólagosan Dreyfus által írt és küldött iratok egy másik katona kézírásával egyeznek: vagyis létezik a kém, csak éppen nem őt kapták el. Az ezredes hiába fordult a felsőbb körökhöz, ellenállásba ütközött, és felettesei minden áron rá akarták venni, hogy felejtse el az ügyet, hallgasson, hiszen mit érdekli őt egy zsidó sorsa. Polanski Picquart szemüvegén keresztül láttatja az eseményeket, és nem csak Dreyfus és Franciaország válságát meséli el, hanem az ezredes személyes drámáját is.

A műfaji eklekticizmus nagyon jót tesz a filmnek: egyszerre rendelkezik egy howdunit krimi izgalmával, egy életrajzi dráma érzelmességével és meghurcolásaival, és egy tárgyalótermi dráma tárgyilagosságával és dinamikusságával. Mivel Picquart nyomozását látjuk, végig kísérhetjük, hogy válik Dreyfushoz hasonlóan kegyvesztetté, és szembesül azzal a korrupt felsővezetéssel, aki összezár, csakhogy megvédje tekintélyét, mert ebben látja saját menekülésének és az ország egységének megőrzésének lehetőségét.

Hamar kiderül, hogy Dreyfus esete valóban kellemetlen és nem érdekel sok mindenkit, de az ezredes köti az ebet a karóhoz. A párbeszédek néha ostorcsapáshoz hasonlóak: feszesek, kimértek, ugyanakkor élesek és cinikusak. Ezek a dikcióban lezajló végtelen játszmák előrevetítik, hogy az ügy kimenetele legjobb esetben is kétes, már ha valamikor befejeződik.

Miután túl sokat kiderített, Picquart letartóztatása elkerülhetetlen, aki továbbra is védi Dreyfust, és most már saját magát is, és a bíróságon kiderül, hogy a hadsereg döntéshozói koholt bizonyítékokat gyártottak a hadnagy ellen. A történet csavarossága önmagában is megállná a helyét, de Polanski kíméletlenül bemutatja a következményeket is. Emberi életek tönkretételét, öngyilkosságot, elrendelt gyilkosságot, nyíltan bírálja a bürokráciát és a korrupciót, csak sajnálatos, hogy nem egy fiktív esemény során. A Dreyfus-ügy a maga idejében hatalmas port kavart, a tárgyalás és a napvilágra került információk miatt a lakosság két részre szakadt: akik hittek Dreyfus ártatlanságában és a miniszterek elleni vádakban, és akik nem. Dreyfus elítélésének körülményeit, megalázó megfosztását rangjától, tárgyalását mind átitatták az antiszemita nézetek, sőt, zsidó mivoltát egyenesen indítéknak tekintették. Polanski filmjében pedig nem is titkolta a személyes érintettséget és az életrajzi felhangot.

Bírói tévedésről szó sincs, mivel a bizonyítékokat hamisították, hogy az igazi bűnöst fedezzék, jogi botránnyá és központi politikai kérdéssé változott az ügy. A közben megmutatkozott zsidóellenesség és a jogállamnak tartott Franciaország katonai vezetőinek konspirációja megingatta a francia nép nemzetbe és demokráciába vetett hitét, ami gyengítette a hadsereg és az egyház hatalmát. Nem kell sokat gondolkodnunk, ha meg szeretnénk érteni a Dreyfus ügye és a kortárs problémák áthallását.

A szereplők egytől egyig kiválóan lettek kiválasztva. Jean Dujardin erélyes és tiszta lelkű Picquart, Louis Garrel, ha kell, öntudatos, büszke Dreyfus, máskor megtört, de méltóságteljes. Az összeesküvésben részt vettek egytől egyig visszataszítóan viselkednek, némelyikük fizimiskája rá is erősít erre. A „jók” és „rosszak” e szélsőséges megkülönböztetése (még ha mindenkinek vannak kisebb hibái) idealisztikusnak tűnhet, de abszolút működik, és persze minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Az Alexandre Desplat által írt zene nehéz és baljós operahangzásával tökéletesen alátámasztja a kritikus helyzetek súlyosságát. A díszletek, ruhák elképesztő részletességgel, fenségességgel és pompával rendelkeznek, még a maguk puritánságában is. Az ügyesen használt nagytotálok pedig emlékeztetnek bennünket a helyzet nagyságára, mondhatni kilátástalanságára, és hogy mi csak egy porszem vagyunk a gépezetben.

A Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy egy percre sem enged feszességéből, végig fenntartja az érdeklődést, hol visszafogott szentimentalizmusával, hol kiélezett feszültségével. A film végével nem vagyok csak kibékülve: kissé kurta, de talán csak az zavar, hogy szívesen néztem volna még.

A filmet egyelőre Vissza a moziba! fesztivál keretein belül lehet megtekinteni, a filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.

Képek forrása: TMDb