Az ok, amiért nem nézünk magyar filmeket – PESTI BALHÉ (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-07-30 | Turner

A 200 első randi (ami két évadot élt meg), A mi kis falunk és a Drága örökösök néhány részét megrendezni talán nem számít nagy referenciának, főleg, hogy utóbbi nem különösebben nyerte el a hazai közönség tetszését. Mégis Lóth Balázsra bíztak egy egészestés, reményei szerint a Másnaposokat idéző vígjátékot, amiben a manapság legfelkapottabb filmszínészek produkálják magukat. A sorozatról alkotott visszajelzések alapján nem is kellett volna mást várunk a Pesti balhétól, mint egy silány minőségű, egysejtűek szintjére butított, közel két órás szekunder szégyenérzetet. De engem mindig meg lehet lepni.

A gyerekkori nosztalgia kedvéért Marcell (Mészáros Béla) és bandája újra összeállnak, hogy régi csíntevéseiket tovább folytassák, most épp egy festményt készülnek belopni egy aukcióra. Természetesen ez nem megy zökkenőmentesen, röviden azért, mert mindenki idióta.

Őszintén nehéz elhinni, hogy Lóth Balázs mellett még bárki hitt ebben a forgatókönyvben, például Inotay Ákos, aki a szereplés mellett a filmben technikai oldalról is részt vett. És én is közéjük tartozom, hiszen az utóbbi években kiemelkedő magyar filmek születtek (Isteni műszak, Apró mesék, A martfűi rém, Valan – Az angyalok völgye, Kút, Kojot, Tiszta szívvel, Testről és lélekről stb.), tehát joggal bíztam benne, hogy meglesz 2020 legizgalmasabb és legmulatságosabb heist-filmje, ehhez képest még paródiának is ócska.

Ehhez képest a szereplők a burleszkeket idéző csetlés-botlásnál nemigen tesznek többet, nyilván ez adná a film egyik fő komikumát. A klasszikus narratívát követi, végső soron nem is az akció a lényeg, hanem hogy hosszú évek után megint összehozzák a csapatot, és az újraegyesülés személyenként is elhozza a megváltást. Persze mindenki elnyeri a „kisemberek kisboldogságát”, de az egésznek semmi tétje, mivel a „drámai” konfliktusokat egy hisztis kisgyerek szintjére degradálják. Ott van például Mészáros Béla karaktere, aki egy sikeres, gazdag mérnök, és a jólétét az állítólagos barátai szívesen az orra alá is dörgölik, azzal párhuzamosan, hogy hátrahagyta gyerekkorukban a legjobb barátját egy balhé során. Azon túl, hogy mindenkit elsodort az élet, és ugyanúgy nem siettek a fiú segítségére, miért? Nincs megágyazva, nem külön a többieknél, mégis ő van kiemelve. Lehet rá indokokat találni a filmben, de gyenge lábakon állnak, és továbbra is csak azt az érzetet erősítik, hogy kiöregedett kamaszokkal van dolgunk. Persze felháborodása csak művi, durcásan járkál kicsit fel-alá, mi meg azt várjuk, mikor lépnek már túl ezen.

A gyerekesség szolgálhatna a humor forrásául, de a figurák túlontúl mesterkéltek, és inkább taszító ez az éretlenség, infantilissé, nevetségessé teszi őket, mintsem viccessé. Nem attól lesz valaki vagány, hogy non-stop csámcsogva tépi a szája a rágót. Skatulyákat használ, amikbe a film szereplőit, és az őket megformáló színészeket is beletuszkolja: a szerencsétlen dagi, az őrült drogos, a teszetosza, de rangját féltő nagymenő, a művészlelkek, és a csaj, akit mindenki meg akar kapni, nem számolva azzal, hogy flepnis. Ezerszer láttam őket, és nem tették őket most sem érdekessé, mondhatni kifejezetten ellenszenvesre sikerültek a karakterdinamika miatt.

És itt már kiemeltem két lehetséges alapot a poénoknak, ha már vígjátékról beszélünk, és nem mondom, élnek a helyzet- és a jellemkomikumokkal, de a legrosszabb módon. Ha a nézőtéri visszajelzésre gondolok, egyszer sem emlékszem, hogy bárki csak egy halk kuncogást elejtett volna, és nehezen tudom elképzelni, hogy a forgatókönyvet nagy hahotázások között olvasták fel a próbán. Bugyuta, kínos, trágár viccek, amikről érthetetlen módon azt gondolták, működni fog, és vérlázítónak tartom, hogy hülyének nézik az embert. Egy lepukkant, útszéli, késdobáló kocsma törzsvendégei között tudom elképzelni ezeket a poénokat a tizedik kevert után. A dialógusok sem úszták meg, a stagnáló mélypont egyik ékköve egymás „leslejmezése volt” ( - Slejm vagy! - Nem, te vagy a slejm!). Lejárt csavarok (elszúrt betörés – persze kutya is van –, kicserélt festmények), amik életszerűtlenül vannak tálalva. Ki hagyná, mi több, nézné végig, hogy lerombolják az aukcióját, ráadásul kétszer? Az álcázóművészetről inkább ne is beszéljünk.

Egyedül Gulya Róbertnek jár elismerés a zenékért.

Következetlen, például Mészáros Béla arcán a festékfolt szívesen vált alakot, ami egy régi festményről még izzadt kézzel sem szedhető vissza, vagy hogy Hegedűs D. figurájának nevét kétféleképpen írják, bár egyszeri megnézés után erre már nem vennék mérget, de annyi kutatómunkát nem ér, hogy újra beüljek rá.

Fájó, hogy Hegedűs D. Géza és Revinczky Gábor ilyesmire szorul, de kit hibáztassunk, ha nagyra becsült színművészek is beadják a derekukat a tömeggyártott szenny miatt? Nem vethetem senki szemére, aki azt mondja, az ilyenek létjogosultsága miatt nem jár magyar filmeket nézni. Én azért azt javaslom, „sose hagyjon el benneteket a remény”, mert bár minden értékes hazai filmre legalább kettő nívótlan jut, szélesebb körben érdemes nézelődni. És persze a Filmalapnál szétosztandó támogatás kapcsán is felvetődik a kérdés, hogy valóban ez volt a legélesebb kés a fiókban, amit meg kellett valósítani?

Egy szó, mint száz, az előzetese alapján nagyon szerettem volna szeretni ezt a filmet, egy könnyed, pörgős, humoros nyári kikapcsolódásra vágytam, ami miatt tényleg érdemes újra jegyet váltani a moziba. Ehelyett egy primitív, affektáló, méltatlan fércművet kaptam jó adag szánakozással és háborgással karöltve.

Képek forrása: InterCom

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.