Csillámporos hangjegyek - PONT AZ A DAL (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-08-05 | Christian

Végre egy újabb romantikus, zenével teli mozi, ami kicsit visszahozhatja az emberek életkedvét, ugyanis ezzel a fránya koronával teli időkben pont ilyen filmekre lenne szükségünk, mint a Pont az a dal, amik kicsit derűsebbé varázsolhatják a világot nekünk, moziba járó nézőknek. Gondoltam jómagam az előzetese után, de aztán a megtekintés után rá kellett eszmélnem, hogy sajnálatos módon nem ez a film lesz az, ami megváltást hoz a mindennapokba. A Pont az a dal lehetett volna jó film, ám végeredményét tekintve vétek még könnyed limonádénak is nevezni, nemhogy szórakoztatónak.

Történetünk hőse Maggie Sherwoode, aki egy világsztár, Grace Davis személyi asszisztense, de cseppet sem erre vágyik valójában. Már három éve az énekesnő mellett van, és szeretne zenei producer lenni, de úgy néz ki, hogy az élet folyton akadályokat görget elé, hogy ezen álma soha ne valósuljon meg. A véletlen folytán felfedez egy tehetséges fiatalembert, akivel szerelmi kalandokba keveredik, mellette pedig próbál asszisztensi munkájával is megbirkózni, de a dolgok nem várt fordulatot vesznek.

Legalábbis a karakterek számára nem vártakat, ugyanis mi, nézők már előre tudjuk, hogy milyen irányba is csordogál majd a film cselekménye. Azzal persze nem lenne különösebben baj, ha egy innen vagy onnan ismerős sztorit mesélnének a készítők, de ha visszagondolok, hogy az utóbbi években látott zenés, romantikus filmek után előjönnek egy ilyen minden szinten érdektelen mozival, akkor nagyon is más a helyzet.

Az elmúlt években volt néhány nagyszerű muzikális darab a mozik kínálatában, ezek a filmek egyértelműen a Szerelemre hangszerelve, A legnagyobb showman, a Csillag születik, vagy az ötletesen megvalósított, zeneiségében is elképesztően fülbemászó dallamvilágú Kaliforniai álom voltak, melyekben tényleg volt valami, amiért emlékezetesek maradtak. A Pont az a dal viszont korántsem ilyen, hiányzik belőle az a bizonyos kirobbanó erő, amiért elégedetten csettinthettünk volna a film végén. Kisebb drámát kapunk, de az kábé olyan sekély, mint egy pocsolya. Pedig én méretes medencére számítottam, amibe fejest tudok ugrani, és aminek szélén remek dalok szólnak a háttérben, persze lehet csak az én elvárásaim voltak magasak.

Az a kis személyes dráma, ami a történetbe szorult, tulajdonképpen az, hogy Maggie hiába is próbálkozik kitörni az örök asszisztensi szerepkörből, mindig megkapja másoktól, hogy ő ennél többre nem képes, hiába tartja magát jobbnak, mint azt hiszik róla. Tökéletes arra, hogy kávét vigyen a főnökének, meg elhozni az estélyi ruhát a tisztítóból, megszervezni a programot, de arra már nem, hogy produceri minőségben legyen jelen egy sztár mellett. Dakota Johnson játéka sem könnyíti meg a dolgunkat, ugyanis az általa megformált karakter nem képes kiállni magáért, még akkor sem, amikor elveszít mindent, ami fontos volt számára, így a munkát, szerelmet és dédelgetett álmokat.

A szereplőkkel kapcsolatban talán az egyetlen pozitívum, az a Trace Ellis Ross megformálta Grace Davis, aki karrierje érdekében képes volt mindent háttérbe helyezni, ami egy boldog családi élethez lenne szükséges. Karaktere kezd kiöregedni a szakmából, holott ő még új lemezt akar csinálni, nem pedig haknikat vállalni Las Vegasban. Az ő történetében előjön a dolog, hogy a nagy sztároknak is leáldoz egyszer a csillaga, de ő láthatóan nem szeretné feladni még a reményt, hogy főnixként feltámadjon, mert a negyvenes előadóknak már nem olyan egyszerű az élvonalban maradni. Ross kiválóan hozza a kiöregedni látszó dívát, akinek vannak még meglepetései a történetben. Ice Cube-ot érdemes még kiemelnem a sztoriban, aki olyan karaktert formál meg, mint bármelyik más filmjében, ugyanazt a figurát kapjuk tőle, mint a Jump Streetben, hanglejtésre pontosan, csak itt egy popdíva producere és nem ifjonc rendőröknek osztja az észt.

Egy zenés filmben kardinális kérdés a zene, de sajnálatos módon ezzel sem leszünk kibékülve. Néhány remek, később is bármikor dúdolható dal biztosan belefért volna ebbe a közel kétórás játékidőbe, de ehelyett mit kapunk, hát zenei foszlányokat. A film végső jelenetéig nem hallunk a szereplőktől egyetlen valamirevaló slágert végig énekelve, pedig vannak itt hangszálak, amiket igénybe lehetett volna venni ebből a szempontból.

A romantikus szál felületesen kezelt Maggie és a frissen felfedezett zenei tehetség, David Cliff között, így a későbbiekben megjelenő konfliktushelyzet sem tud belőlünk érzelmeket kiváltani, amikor kiderül, hogy Maggienek köze nincs a zenei producerséghez és srác faképnél hagyja.

Nem azt mondom, hogy néhány poénon nem sikerült nevetni, de összességében ez roppant kevés a film készítőitől. A karakterek többsége rosszul vezetett, emlékezetes zenéket nem kapunk, drámának túl sekélyes, és nem elég romantikus.

Szóval egyelőre azt mondom, hogy pont nem a Pont az a dal lesz az a film, ami visszavonzza a romantikára vágyó párokat és a magányos szíveket a mozikba. Ez a film lehetett volna egy ütős darabja a nyári filmkínálatnak, de láthatólag nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy ezt rossz szájíz nélkül el is lehessen mondani róla.

Képek forrása: TMDb

A filmről további érdekességeket a Mafab oldalán találsz.