Egy makulátlan elme szüntelen ragyogása – A BEFEJEZÉSEN GONDOLKOZOM (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-09-07 | Szőke Dávid

Charlie Kaufman rendkívül bonyolult lelkivilággal megáldott forgatókönyvíró. Világának izgalmas sokszínűségét adja, hogy súlyos filozófiai rendszerrel bíró szkriptjei – Kate Winslet hieroglifáknak nevezte őket – őrült játékot űznek térrel, idővel és emberi identitásokkal, miközben sokszor célzottan egyenetlen vonalvezetésükkel átlépik a vizuális ábrázolhatóság határait. Kaufman őrült zsenije rendkívüli módon megosztja kritikusait, s filmjei a két szélsőség, a látványos kudarc és a művészi diadal között lavíroznak. 

Egy dolog biztos: Kaufman forgatókönyvei és a belőlük készült filmek nem hagyják hidegen sem a nézőt, sem a kritikust. Műveire gyakran helytelenül sütik rá a „vígjáték” jelzőt, holott puszta értelmiségi szórakoztatásnál sokkal többről van szó bennük. E filmek ugyanis az emberi lét mélységeit, az emberi elme áthatolhatatlan és bonyolult mechanizmusok által működtetett rejtekhelyeit próbálják kifürkészni, ahol minden, az emberi identitás (A John Malkovich-menet, Adaptáció), a szexuális ösztön (Libidó – Vissza az ösztönökhöz), s az emberi kötelékek (Egy makulátlan elme örök ragyogása) is feltárulnak előttünk. A szó szoros értelmében vett tudatfolyam-filmek ezek, hiszen kivétel nélkül mindegyik mű az emberi állapotot a tudat, a tér és az idő végtelen és egymásba ömlő áradataként közelíti meg, ahol az általunk valóságként érzékelt dimenzió csupán egy a lehetséges világok közül. 

A befejezésen gondolkodom valahol ott kezdődik, ahol az Egy makulátlan elme örök ragyogása félbeszakadt. Bár a film hivatalosan Iain Reid azonos című regényének adaptációja, nehéz nem észrevenni azokat a jellegzetességeket, amelyek tipikusan „kaufmanivá” teszik e művet. A film látszólag egy fiatal egyetemista történetét követi nyomon, aki pasijával, Jake-kel egy autóban hajt a szülők háza felé, készülődve az első nagy találkozásra, s miközben filozófiai vitákat folytatnak az emberi létről, a lány magában a szakítást tervezgeti. A „látszólag” kifejezést nem véletlenül használom, ugyanis a film a szülői házba való megérkezés pillanatától szédületes, sötét és paranoiával teli hajszába kezd a múlt és a jelen között, s ugyanúgy, ahogyan Kubrick Ragyogásában vagy Lynch Mulholland Drivejában, a félelemnek itt is a néző bizonytalanságban tartása ad táptalajt, a kétség, hogy most tulajdonképpen kinek a fejében járunk, mit rejt a titokzatos ajtó, rajta a véres kaparásokkal, s hogyan fonódik egymásba múlt és jelen. 

A szülői ház, az autóút, s Jake régi iskolája is az elme labirintusához hasonlatosak. Emberek tűnnek el, öregednek meg és válnak ismét fiatallá, identitások cserélődnek, s e szürreális utazás során a nézőt Kaufman mindenféle fogódzó nélkül hagyja. Milyen a kapcsolat Jake és a szülei között? Kicsoda a fiatal hősnő? Hogy találkoztak egymással? Hová vezet az útjuk hazafelé? Egyáltalán mit jelent a „hazatérés”, a „megérkezés” Kaufman értelmezésében? E kérdésekre Kaufman nem ad egyértelmű választ, s a kirakósjáték, ahogyan Lynchnél is. néhány ponton megszakadni látszik. Egy biztos, Kaufman számára az elme világa sokkal több komplex összetevőből áll, semmint azt a racionalitásra támaszkodó emberi logika felfoghatná. 

Számomra eddig az Egy makulátlan elme örök ragyogása című film, melynek forgatókönyvéért Kaufman méltán vehette át a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-díjat, mutatta be legteljesebben az emberi tudat szomorú táncát a megsemmisüléssel. A befejezésen gondolkodomban gyakorlatilag ugyanez a felállás van jelen: miközben a film végig igyekszik tartani a tragédia és a komédia közötti egyensúlyt, az öregedéstől, a végső elfeledéstől és a fiatalság ambícióinak elvesztésétől való mániákus félelem kísértő árnyként van jelen a filmben. A film legszebb pillanatai, ahogy az ismételt vágások során a lány újra és újra lemegy a szülők házának főlépcsőjén, ahogy egyik karakter öregen megy ki egy ajtón, hogy azután megfiatalodva jöjjön ki ismét, a film-a-filmben vagy a filmvégi hosszú balett-jelenet, egytől egyig a tudat, tér és idő egymással való szüntelen játékait idézik fel. 

A színészek pusztán bábok e rendkívül érdekfeszítő játékban, akiket a rendező-forgatókönyvíró ravasz játékosként rángat tudatállapotból tudatállapotba, szájukba adva mindazt, amit a művészetről, férfi-nő viszonyokról és úgy általában az életről gondol, valahogy úgy, ahogyan azt az Adaptációban tette. Ennek megfelelően, bár a lányt és a pasit alakító Jessie Buckley és Jesse Plemons vérbeli profizmussal illeszkednek a „kaufmani” világba, ugyanúgy, ahogyan a szülőket alakító, félelmetesen groteszk Toni Collette (tőle talán Aster Öröksége óta nem rázott ki ennyire a hideg) és David Thewlis, mindannyian kellékek csupán e titokzatos univerzumban. 

Kaufman talán soha nem volt olyan mértékben enigmatikus, mint e filmben. Ahogyan Lynch műveinél, itt is az volt az érzésem, mintha a forgatókönyvíró-rendező tudatosan vezetné a nézőt az orránál fogva, hogy azután minden egyes útvonal zsákutcába fusson. Aki A John Malkovich-menetnél már hozzászokott ahhoz a tánchoz, melyre Kaufman kéri fel nézőit, az e filmben is örömmel engedi át magát e zseni irányításának, s lesz egy újabb feledhetetlen filmes élménnyel gazdagabb.  

Kiemelt kép: IMDB

További képek: 1+2+3

A film Mafab oldala