Eva Green elhagyja a Földet – ÍGÉREM, HOGY VISSZATÉREK (2019) kritika

Premier kritikák | 2020-09-11 | Juhász Péter

Életed nagy lehetősége, gyermekkori álmod megvalósulása, vagy a megszokott hétköznapok, szeretteid körében. Ezek felől kell döntenie Sarahnak, a női asztronautának, aki egy történelmi űrprogram résztvevője. Itt lent gyermeke szerető ölelése várja, odafenn pedig pályafutása legnagyobb kihívása. Egy elhivatott űrhajós úgy gondolnánk, azonnal tudja a választ. Az embert azonban a szakmai lehetőség mellett lelke és szíve is húzza.

Alice Winocour (Mustang) filmje lassú, egyáltalán nem kapkodó, mégis feszültséggel teli alkotás az ember belső harcáról, önmagával szemben. A főszerepben látható Eva Green (Casino Royale, Dumbo) visszafogott alakítása teszi igazán emlékezetessé.

A kislányát egyedül nevelő Sarah az európai űrprogram egyetlen női tagja. Amikor beválasztják a Proxima küldetésbe, mely a Marsot célozza meg, Sarah élete legnagyobb kihívásával kerül szembe. Hagyja hátra imádott gyermekét, megvalósítva élete nagy álmát, vagy mondjon le mindenről és maradjon? Noha volt férje mindenben segíti, így kislánya a lehető legjobb kezekben van, a küldetésre való felkészülés embert próbáló nehézségei, és a lelkét marcangoló érzelmek igencsak próbára teszik. Minél közelebb kerül a kilövés napja, úgy gyülekeznek feje felett a sötét felhők.

Alice Winocour Ígérem, hogy visszatérek című filmje elsősorban az anyaságról, másodsorban karrierről és az ezek közé lassan bekúszó, jeges kétségekről mesél. A történet komótosan lépked előre, gigantikus látvány vagy lenyűgöző akciók helyett az ember belső küzdelméről mesél őszintén.  

A filmben nyújtott alakításáért César-díjra jelölt Eva Green visszafogott, ám hitelesen alakítással hozza Sarah-t, akinek épp élete lehetősége kapujában törnek elő az anyaság legkeményebb érzelmei. Amint halad előre a felkészítés, úgy realizálódik előtte a küldetés rideg valósága. Elhagyva bolygónk felszínét, nem a szomszédba utazik majd, hanem a kietlen ismeretlenbe, ahonnan egyáltalán nem biztos, hogy visszatér. Ez a sokk átkapcsol benne valamit, és az űrprogram feszes hetei alatt egyre nagyobb kétségbeesés lesz úrrá rajta. Szakmai profizmusa élete legféltettebb kincsével, kislányához fűződő érzelmeivel kerül szembe, ami olyan dilemma elé sodorja, mely alapjaiban rengeti meg látszólagos belső stabilitását. Szerencsére ott terem mellette a küldetés másik két tagja, akik közül Mike Shannon (Matt Dillon) lesz legfőbb támasza.

Nemrég Natalie Portman Lucy az égben című mozijában láttam hasonlókat. A kiváló színésznő filmje nagyot hasalt a kritikusok és a nézők előtt egyaránt, pedig története hasonló őszinteséggel regélt arról, micsoda belső vívódás megy végbe egy átlagon felüli életet élő emberben. Tény, ezek az alkotások kicsit többet kívánnak a nézőtől, mint az Armageddon-féle popcornmozik. Itt nem az űrutazás félelmetes látványa a fő eszköz, nem a pörgő akciójelenetek viszik előre a történetet, hanem egy sokkal csendesebb megközelítéssel, maga az ember, jelen esetben a női lélek.

Megélni egy anya vívódását keményebb a legdurvább akciójelenetnél. Pontosan ettől értékesebb film az Ígérem, hogy visszatérek is. Galaktikus tűzijátékot láttunk már épp eleget. Lélektelen, vagy épp erősen művi, tökéletesen időzített könnycseppekkel nem lehet hitelesen ábrázolni egy ember vívódását. Kissé rideg, lassan araszoló cselekménnyel viszont igen kellemetlen érzéseket lehet kelteni a mozi kényelmes székében ülő nézőkben. Nem feltétlen kell Bruce Willis fanyar mosolya, hogy úgy érezzük, micsoda energiák szabadulnak fel a vásznon. Olykor elég egy kétségbeesett szempár, egy gyermekét ölelni vágyó anya képe, hogy magával ragadjanak a látottak.

Eva Green pedig sikeresen belénk ülteti belső kálváriája összes apró morzsáját. Végig drukkolunk neki úgy, hogy titkon azért belátjuk, tökéletesen igaza lenne akkor is, ha másképp döntene. Mi, átlagemberek ugyanis nem vagyunk képesek érdemben felfogni, micsoda erővel húzza az elhivatottság azt, akinek legfőbb vágya a magasba emelkedni úgy, hogy igazából itt lent is végig fent van gondolataiban.

Matt Dillon üde színfolt a filmben, határozott karaktere remekül illik a képbe, jól kiegészítik egymást Sarahval. Zélie Boulant, a nyolcéves Stella szerepében pedig imádnivaló az anyja hiányától szenvedő, az egészből még nem mindent értő gyermek bőrében, aki különleges édesanyja révén hamarabb kénytelen megismerni az emberi lét olykor igen nehéz és fájdalmas pillanatait.

Két apró szépséghibája van csupán. A nagy lelki vihar közepette időnként megreked a film és ettől nem tudott számomra tökéletesen kiteljesedni. Ráadásul a végére belecsempésztek az alkotók egy katartikusnak szánt, ám totálisan elképzelhetetlen pillanatot, mely sokat ront az összképen. Mégis, az európai helyszínek emberközeli valósága, a kiképzés kendőzetlen képsorai, és a visszafogott, ám őszinte alakítások mind azt segítetik elő, hogy egy igazán emlékezetes darabként gondoljon vissza rá a néző, melyből bizony, több kellene a mozis palettára.

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3

A film Mafab oldala