Amit mindenkinek látnia kell – DAVID ATTENBOROUGH: EGY ÉLET A BOLYGÓNKON (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-10-15 | Szombati Zoli

Első alkalom, hogy doku kategóriával foglalkozom, ezúttal egyszerűen nem bírtam ellenállni. Márpedig ha Sir David ekkora nyilvánosságot célozva kongatja meg a vészharangot, akkor biztosra vehetjük, hogy nagy a baj. Nem mintha egyébként ne éreznénk a zsigereinkben annak a Damoklész kardjaként felettünk lebegő sötét árnynak a szorongató hatását, mely azt sugallja immár folyamatosan, hogy a közeljövőben bizony el is veszíthetjük otthonunknak nevezett bolygónkat. Húsbavágó tény, hogy jelenleg a biodiverzitás megmentéséért, hovatovább fajunk megmeneküléséért folytatott harcban nem állunk túl fényesen, az érdemi cselekvésre fordítható idő viszont már vészesen fogy. A természet végső törvényszerűségeit ugyanis nincs hatalmunkban felülírni, ignorálni, még ha gőgösebb pillanatainkban ezt is hisszük, nyíltan becsapva magunkat. Azonban válaszút elé érkeztünk, tetszik vagy nem tetszik, a halogatás többé már nem lehet opció. Az egyén sokat tehet ugyan, a felelőssége is jelentős, de a probléma gyökere mindenképpen rendszerszintű (túlnépesedés, fenntarthatatlan növekedést diktáló globális, fogyasztói kapitalizmus, a politikai és hatalmi lobbik önző, mindenek feletti érvényesülése). Ennélfogva a legfőbb megoldásoknak össztársadalmi szinten kell megvalósulniuk, amennyiben nem akarunk kaotikus társadalmi viszonyokat, akár civilizációs visszalépéssel felérő zuhanást a XXI. század második felére, nem beszélve számos növény- és állatfaj kipusztításáról, melynél szégyenletesebb dolgot úgy gondolom elképzelni is nehéz. Ha egy frappáns filmes átkötéssel lehetne élnem az iménti gondolatsorra reflektálandó, akkor biztosan Smith ügynök szavait idézném vissza (Mátrix, 1999) mindenki emlékezetébe: "...Akkor döbbentem rá, amikor osztályozni próbáltam a faját. Ráébredtem, hogy önök valójában nem emlősök. Minden emlős ezen a bolygón, ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével, kivéve magukat, embereket. Letelepednek valahová, és addig szaporodnak, míg fel nem élik mind a természeti erőforrásokat, és azután csak úgy képesek fennmaradni, ha új területeket foglalnak el. Van egy másik organizmus is ezen a bolygón, mely ugyanígy viselkedik: a vírus. Az emberi faj egy betegség, a bolygó rákosodása. Az ember egy ragály, és mi vagyunk a gyógyszer."

Ha ennyire frontálisan talán nem is, de David Attenborough sem kertel akkor, amikor  a nagyon rossz irányt vett folyamatok felelőseit kell megneveznie, azaz bennünket, embereket. Sőt, még önmagát is szembesíteni kénytelen, mert tévedett, amikor azt gondolta pályafutása első időszakában, hogy a földtörténeti holocén korból ránkmaradt édenkert még mindig a régi, holott a kedvezőtlen folyamatok már zajlottak, ha nem is annyira feltűnően mint manapság. Mindannyiunk kedvelt angol természetfilmes ikonja immár kilencvennégy esztendős, de láthatólag úgy véli, nem ülhet a babérjain, amennyiben felelősen kíván szót emelni bolygónk védelmében. Ennek tükrében legújabb Netflixes dokumentumfilmje, mely példátlan pályafutásának felvállalt számvetése és testamentuma, javarészt merőben más jellegű, mint az eddigi sorozatai, melyek a BBC égisze alatt alapvetően az ökoszisztémák sokszínűségét mutatták be, az adott technikai színvonalat figyelembe véve mindig bravúros képsorokkal, fiatalabb korában pedig Attenborough közvetlen tolmácsolásában (egész idősen már voltak "csak" narrált sorozatai is). Ha valaki, akkor ő bizonyosan testközelből láthatta legalább két emberöltőnyi időn át, hogyan változott meg bolygónk sokszínűsége az emberi beavatkozás kártékony hatásai nyomán, miképpen nőttek meg a művelt földterületek az érintetlen természeti környezet kárára, az ember hogyan tizedelte meg a vadon élő állatvilág változatos populációit, és az egyre fokozódó üvegházhatás hogyan emelte meg máris egy fokkal a globális átlaghőmérsékletet, annak minden súlyos, sőt időben exponenciálisan még inkább súlyosbodni látszó következményével. Attenborough segélykiáltásának talán lehet foganatja, hiszen hitelességéhez nem férhet kétség, azon rendkívül kevés médiaszemélyiség közé sorolható, akinek renoméján még soha nem esett csorba sok évtizedes viszonylatban sem. Hallatlan népszerűségét latba vetve igyekszik most is a jó ügyet szolgálni, legjobb értelemben vett alázata még inkább nyomatékosító erővel bír, midőn filmjében felvázolja az emberiség előtt álló nehéz kihívásokra szükségesen adandó válaszlépéseket...

Az Egy élet a bolygónkon nem teketóriázik, hanem mindjárt a legsúlyosabb, ember okozta ökológiai katasztrófa képsoraival foglalja keretbe mondanivalóját. Pripjaty romos épületeiben, kihalt utcáin jár Attenborough és a kamera, felidézendő az 1986-os csernobili katasztrófa borzalmas következményeit. Remek húzás, már csak azért is, hiszen az HBO tavalyi zseniális minisorozata az egykori történésekre irányította a figyelmet, méghozzá sikerénél fogva igen széles körben. Talán azt lehet érezni, hogy kicsit hatásvadász a kezdés, de azon kevés megokolható esetről van szó, amikor ennek a nyomatékot adni képes hozzáállásnak igenis helye van. Tematikailag is persze beleillik a dokumentumfilmbe, hiszen a mulasztás, a hibát hibára halmozás, azaz a humán faktor szerepét kell ezügyben a leginkább kihangsúlyozni, csakúgy, mint a globális klímaváltozáshoz vezető okok vonatkozásában. David Attenborough filmje a jelenlegi legnagyobb komplex problémára fókuszál erősen (ezúttal alig érintve például a környezetszennyezést), mégpedig a felmelegedéshez és a globális ökoszisztéma összefüggő, törékeny egységének felbomlásához vezető emberi tevékenységekre: a fajok változatossága, azaz a biodiverzitás ellenében megnyilvánuló folyamatokra, a még részben érintetlen ökoszisztémák - elsősorban az esőerdők, óceánok - folyamatos pusztítására, és persze a még mindig fosszilis tüzelőanyagokra épülő fenntarthatatlan növekedésre és energiafelhasználásra. A kedvezőtlen változások üteme és egymást indukáló hatásaik a legriasztóbbak, hiszen tízezer éves viszonylatokban jellemző változások történnek a szemünk láttára, mindössze néhány évtizednyi intervallum alatt. A századvégre vonatkozó apokaliptikus víziója nem puszta riogatás, hanem a jelenlegi tudományos konszenzuson nyugvó alapvetés. A megrázóan hatásos jövőkép-megidézés, és a felelősség felismertetése után Attenborough viszont a maga megnyugtató, ám ezúttal a szokásosnál is határozottabb módján megoldást kínál, ez pedig a jó hír. Az azonnali változtatás szükségességét azonban nem lehet többé elodázni. Idővel a folyamatok irreverzíbilissé válnak, ahonnan már nem létezhet megnyugtató visszaút, a halogatással pedig a közeljövő lépései is rendre nehezebbek lesznek. A legalapvetőbb tennivaló a fajok változatosságának újbóli növelése, azaz a természetvédelem, kiemelten kezelve az óceánok és az (eső)erdők ügyét, hiszen ezek biomasszája a legjelentősebb, és a hő illetőleg CO2 elnyelésében kifejtett szerepük pedig a leglényegesebb. Meg kell állítani az erdőirtást és ezzel párhuzamosan a mezőgazdasági termeléssel kizsigerelt földterületeket lényegesen csökkenteni kell, egyrészt fejlett technológiák alkalmazásával, másrészt a húsalapú élelmezésről növényi alapúra átállással. Az energiatermelést záros határidőn belül kizárólag megújuló természeti erőforrásokból (szélenergia, napenergia stb.) szabad biztosítani. Az emberiség további túlszaporodásának pedig a szegénység felszámolásával kell megpróbálni gátat vetni, hiszen a Föld nem képes fenntartani ekkora humán populációt az adott keretek között, nemhogy a századvégre prognosztizálható tizenegy milliárd főt. Mivel a folyamatok igen nagy mértékben összefüggnek, ezeket a változtatásokat mind meg kell lépni a következő időszakban annak érdekében, hogy fajunk érdemi jövőképpel számolhasson egy fenntartható világban, melynek során újra egyensúlyba kerülhetünk a természettel. David Attenborough levonta a megfelelő következtetéseket, a nagy kérdés az, hogy az emberiség is képes-e globális szinten ugyanerre...

Kiemelt kép

További képek: 1+2

A film Mafab oldala