Manderley, ahogy legrosszabb álmainkban sem akarjuk látni – A MANDERLEY-HÁZ ASSZONYA (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-10-28 | Szőke Dávid

Ben Wheatley Daphne Du Maurier A Manderley-ház asszonya című regényéből készült adaptációja a nézőt az „Oké, oké, de minek?” nyugtalanító érzésével hagyja magára a kétórás filmidő alatt. Bár a regényt és a könyvből készült briliáns Hitchcock-feldolgozást kevéssé ismerők számára e film könnyed szórakozást ígér a hideg őszi estékre, ennél sokkal tovább nem merészkedik Manderley kapuin belül. Az elegáns angol környezet és az unalmas klisékből összetákolt szerelmi szál (melyek jelenetei nyomokban sem találhatók meg az eredeti műben) mérhetetlen csalódást okoznak annak, aki ismeri Du Maurier könyvét és (esetleg több alkalommal is) látta Hitchcock remekművét.

Ben Wheatley rendező szemmel láthatóan nem nagyon érti a „gótikus románc” műfaját. E XIX. századi irodalomban gyökerező művészeti stílus középpontjában az emberen túli, a természetfeletti, az iszonyt és (látszólag paradox módon) csodálatost keltő spirituális világ és az egyén viszonya, a haláltól való félelmeinket és a szellemvilág kontra modernizált társadalmak között feszülő ellentétek állnak. A műfaj legismertebb darabjai többek között Mary Shelley Frankensteinje, Edgar Allan Poe versei, Byron és Coleridge költeményei, Bram Stoker Drakulája, valamint Daphne Du Mauriertől A Manderley-ház asszonya. E művek jellegzetessége, hogy a felvilágosodás zászlaja alatt tovább vitt ésszerűséggel szemben fellép az elmondhatatlantól való borzongás, a pusztulás fenyegető jelenléte sötét árnyként borul a narratívákban ábrázolt jelenre, s a múlt pontosan a feldolgozatlansága miatt üldözi és kínozza a költeményekben és a regényekben megszólított központi szereplőket. Lényeges metafora az álom mint a tudattalant a kísértetiessel összekötő metafizikai tér, amely egyúttal épít hidat múlt és jelen között, valamint az idegenség, a kívülállóság torokszorító érzete, mely legfőképp a Du Maurier-regényben válik hangsúlyossá.

Amit mindebből Wheatley filmjében kapunk, az a rózsaszínű romantika, mely nem csupán az eredeti műhöz hűtlen és méltatlan, de sekélyes érzelgősségbe fojtja mindazt, ami Hitchcock filmjét naggyá tette. Hitchcock kísértethistóriája pontosan a kiszámíthatatlansága miatt működött. A mester az „eredeti” második Mrs. de Wintert, Joan Fontaine-t a forgatások alatt végig abban a hitben tartotta, mely szerint kollégái közül mindenki gyűlöli őt, s ez az állandó neurotikus életérzés a filmszalagról is visszaköszön: az eredeti film minden perce az idegenség nyomasztó légköre miatt válik feszültség-teljessé, ahol a Mester egy pillanatra sem engedi, hogy hősei a szerelem cukormázas fellegei között lebegjenek. Ezzel ellentétben Wheatley mintha tudatosan játszana rá a nagyközönség romantika iránti igényeire, a sarokba hajítva az eredeti regényt, s kellően kínos pillanatokat (a Manderleybe való megérkezés egy ezek közül) szerezve nézője számára. Míg Hitchcock művében a halott asszony láthatatlan jelenléte betöltött minden szobát, a regényben „halálfej-arcúként” jellemzett, rezzenéstelen arcú MRS Danvers, valamint a párnahuzatokra, bútorokra és borítékokra vésett „R” monogram jelezte felénk a gonosz rettegést keltő ottlétét, e film, bár fájóan mímeli Hitchcock ötleteit, szemmel láthatóan nem nagyon tud mit kezdeni azokkal. Ennek eredményei az említett „R” monogram Wheatley esetében funkciótlan használata, valamint egy kedves anyókára emlékeztető Mrs Danvers (Kristin Scott Thomas elhibázott alakítása), akinek e filmbeli végzete Hitchcockkal ellentétben nemhogy a feszültség betetőzéséül szolgálna, de erős érzelmi támasztékként szolgál a szépelgéseikbe belefeledkező szerelmesek számára.

A főszerepeket játszó Armie Hammer (Maxim de Winter) és Lily James (Mrs de Winter) áldozatai a rendező téves koncepciójának és ötlettelenségének. Nem pusztán a kémia hiányzik közöttük, de karaktereiket jelenetről jelenetre tévesen közelítik meg, kezdve azzal a banálisan egyszerűnek tűnő ténnyel, hogy sem a regényben, sem pedig Hitchcock filmjében nem ennyire egyértelműek a hősök közötti szerelmi viszony. Du Maurier végig merev távolságban tartja a második Mrs de Wintert férjétől, akinek érzelmi életét kísérti a halott feleségének szelleme és az elkövetett bűn traumája. Ezzel szemben Wheatley filmjének hősei a napsütötte paradicsomban rögtön egymásra találnak, Manderleybe hazaérkezve picit sírnak, szenvednek, hogy azután a film végére teljes legyen az érzelmi és testi kielégülés. Az eredetileg neurotikus második Mrs de Winter e végzetesen rossz rendezői döntésnek köszönhetően a film nagyobb felében nem több a falu bolondjánál, akinek sem félelmeivel, sem karakterével nem tudunk azonosulni.

Mindennek ellenére e mérhetetlenül gyenge film a maga rossz irányvonalával pontosan arra mutat rá, ami mind az eredeti regényt, mind Hitchcock művét kimagaslóvá teszi: hogy a fojtogató atmoszféra megteremtésével, a néző/olvasó bizonytalanságban tartásával és a romantikus jelenetek ábrázolásában rejlő minimalizmussal hegyeket lehet mozgatni – melyre Wheatley műve sajnálatos módon nem képes.

Kiemelt kép: TMDb

További képek: 1+2

A film Mafab oldala