Az igazi Aranypolgár - MANK (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-12-09 | Szőke Dávid

David Fincher Mank című nagyszabású produkciója nem az első film minden idők legkiemelkedőbb amerikai filmjének születéséről, s talán nem is az utolsó, azonban mind közül talán a legjobb. Hibáival együtt is egy rendkívül pontos és finoman metszett mű, melyet a bonyolult szerkezetű dramaturgia, az okos dialógusok, a látványtervezés, a fényképezés és a színészi játékok tesznek felejthetetlenné.

Orson Welles klasszikusát, az Aranypolgárt szatirikusan realista, olykor hiperreális elemekkel dolgozó stílusa és a hatalom bármely formájával szembeni bírálata okán szinte minden jelentős filmes szaklap és filmkritikus társaság a filmtörténet nagyjai között tartja számon. Welles rajongójaként számomra e film, ahogyan a „Wunderkind” más művei is (elsősorban A harmadik ember és A gonosz érintése) számomra ugyanakkor az enigmatikus hangvétel, a sejtelmesség és nem utolsósorban az árnyalatokban gazdag színészi alakítás miatt maradandó filmes élmény, melyek mellett bármely politikai célzás némileg háttérbe szorul. A kerettörténetet már jóval a film megtekintése előtt ismertem, hála a tucatnyi filmes feldolgozásnak, melyek szinte kivétel nélkül a szenzáció éhségével fektették boncasztalra a főhős Kane alapjául szolgáló mágnás, William Randolph Hearst és Welles küzdelmét, levonva a következtetést, hogy „az a mocskos politika majdnem keresztbe tett egy mestermű megszületésének”.

Ennek megfelelően rendkívüli érdeklődéssel ültem képernyő elé megtekinteni, hogy a karrierje kezdetén innovatív képi világáról és merész témáiról ismert (He7edik, Harcosok klubja), később a hollywoodi álomgyárnak (Benjamin Button különös élete), majd a facebook-marketingnek (The Social Network) elkurvuló, majd csupán korai önmagát ismételgető (Gone Girl) Fincher hogyan nyúlt a témához. A film elsőre nehéz falatnak tűnik, ugyanis a forgatókönyv cselekményfelépítésében némileg mintha tudatosan a Welles-film kronológiai csapongásait követné. Üdvözítő ugyanakkor, hogy a szenzációhajhászást mellőzve Fincher inkább a korhűségre, a jellemrajzokra és – ami különösen erőteljes szempont – a forgatókönyvírás minden bejárható poklára összpontosít.

A Mank főhőse az alkoholista, kiégett, ugyanakkor rendkívül éles nyelvű író, a zseninek titulált Herman J. Mankiewicz, akinek szemén keresztül maga Old Hollywood ragyog fenn, a filmvilág minden politikai hatalmi játékaival, a stúdiórendszer moguljainak (Louis B. Mayer mellett a Paramount-gyár fejesei és David O. Selznick producer is terítékre kerül) ádáz küzdelmeivel és a „sztárrendszerrel”, mely valamiféle aranykalitkát jelentett azok számára, akik nevükkel és arcukkal az amerikai és a nemzetközi közönséget a mozipénztárakhoz csalogatták. Rengeteg film készült már e témában is, s a rendezők egy része vagy valamiféle édes nosztalgiával tekintenek e korra (ahogy Scorsese teszi), vagy pedig húsba maró kritikával szemlélik azt (lásd Robert Aldrichtól a Mi történt Baby Jane-nel?-t vagy Graeme Gifford Frances című filmjét). Fincher valahogy a két szélsőség között feszeng: egyrészt hódolattal adózik mindazok előtt, akik a filmek varázsát megteremtették – erről tanúskodik főként a Marion Daviest alakító Amanda Seyfried arcát megvilágító fénytechnika, valahogy úgy, ahogyan von Sternberg és Rouben Malmoulian világították meg Dietrich és Garbo arcát, a fekete-fehér kompozícióinak árnyalása, fénnyel töltése, vagy a pergő tempójú, nagymonológokat halmozó forgatókönyv -, ugyanakkor a film folyton arra reflektál, hogy Hollywoodot és a filmek csodáját valójában a pénz, a politika és a gazdasági válság hozta létre, melyek mind arra utaztak, hogy az amerikai polgárok által létrehozzák a maguk Xanaduját. Az első szempont a filmben rendkívül élő és elragadó, kritikai hangvétele azonban nem elég metsző, a két ellenpólusból nem következik antitézis.

Amit a néző kap, az egy kissé lágy, kissé nyers és kissé feszes film, teli megnyerő karakterrajzzal (Forman Amadeusa óta nem láttam ennyi kifejező és érdekes arcot filmen), a címszerepben lubickoló Gary Oldmannel, a szerepét meglepően jól alakító Amanda Seyfrieddel és a Mankiewicz öccsét, a leginkább a Mindent Évárólról elhíresült Josephet játszó sármos Tom Pelphreyvel és a harmincas évek filmjeit idéző látványtechnikával. Oldmannek különösen jól állnak a társadalmi számkivetettek szerepei, legyen szó akár gótikus horrorról (Drakula) vagy a Sex Pistols basszusgitárosának életrajzáról (Sid és Nancy). E filmben a tőle megszokott intenzitással hozza a Secanolt túladagoló, az alkohol mámorában tobzódó, sokszor dühöngő Mankiewicz karakterét, melynek csúcspontja tagadhatatlanul a film vacsorajelenete.

A Mank elsősorban a filmrajongókat és Old Hollywood megszállottjait kívánja megszólítani, elbűvölő atmoszférateremtésével és kiváló színészeivel azonban minden néző számára remek szórakozást nyújthat.

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.

Képek forrása: TMDb