A Fekete Párduc búcsúja – MA RAINEY: A BLUES NAGYASSZONYA (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-12-22 | Juhász Péter

Színpadi művet vászonra vinni szép feladat. Sok múlik a forgatókönyvön, és nagyon sok a színészeken. Amikor egy párszereplős kamaradarabot látunk, roppant fontos, hogy a cselekmény képes legyen végig fenntartani érdeklődésünk, máskülönben odavész az egész.  Nos, ezúttal biztosan nem a színészek tehetnek arról, hogy idővel elengedtem magamban ezt a darabot.

Az 1920-as évek Chicagójában járunk. A forró nyári napon fekete zenészek gyülekeznek egy stúdióban, ahol nemsokára megkezdődik a lemezfelvétel. A blues nagyasszonya késében van, de ezen igazából már nem lepődik meg senki. Ma Rainey (Viola Davis) megtehet mindent, hiszen tőle lesz frenetikus a lemez, miatta dőlnek majd a rajongók a lemezboltokba. A kérdés csupán annyi, elkészül-e az a bizonyos hanganyag?

A muzsikusok közben a füllesztő melegben az épület alagsorában elhelyezkedő, koszos kis teremben készülődnek, előkerülnek a hangszerek, megszólalnak az első hangok. A trombitás Levee (Chadwick Boseman) saját igényei szerint képzeli el a dolgokat, fennhangon emlegeti nagy terveit, regéli vágyait, múltbéli sérelmeit. Apróságokba köt bele, belülről fakadó dühe egyre erőteljesebben tör a felszínre. Mire Ma megérkezik, a kis zenésztársaság már jó néhány kérdésen átrágta magát. A művésznő érkezésével sem csökken a feszültség, a stúdió főnöke fortyog, a levegőben villámok cikáznak. Senki sem tudja, miképp végződik majd ez az alapból sem könnyű nap.

Denzel Washington volt az, aki néhány évvel ezelőtt megállapodást kötött az HBO-val, hogy adaptálják August Wilson, 2005-ben elhunyt amerikai drámaíró darabjait. Ennek első produkciója a 2016-os Kerítések, melyet Washington nem csupán rendezett, hanem az egyik főszerepet is ő játszotta, Viola Davis oldalán. Az alkotás négy Oscar-jelölést kapott, ám mindösszesen Davis érdemelt szobrot.

Ma Rainey, eredeti nevén Gertrude Pridgett blues-énekesnőt, a legelsők egyikét, a blues anyjának nevezték.  Jelen film a Netflix gyártásában debütált, és August Wilson egyik leghíresebb darabjából, a Ma Rainey's Black Bottom-ból készült. Denzel Washington ezúttal, mint producer, átadta a rendezés lehetőségét George C. Wolfe-nak, aki korábban olyan mozikat csinált, mint az Éjjel a parton vagy a Te nem vagy te.

A fülledt légkörű blues zenével fűszerezett kamaradarab remek lehetőséget biztosított színészeinek a kiteljesedésre. Ebben nincs is hiba. Viola Davis már a bevezető képsorok alatt is briliáns, kiválóan hozza a blues madame-ját, akinek lábai előtt hever a publikum, és aki teljes lényével a zenében él. A tragikusan fiatalon elhunyt Chadwick Boseman méltó partnere, jelenlététől szabályosan megremeg a vászon, a többi muzsikust alakító színész csakis mellette tud igazán felnőni a darabhoz. A 90 perces játékidő nagyját az a nem kevés feszültséggel teli, zenével fűszerezett dialógus halmaz teszi ki, ami alatt a cselekmény eljut a drámai végkifejletig, ahol már messze nem a lemez felvétele szerepel a középpontban.

A film remekül használja Tobias A. Schliessler operatőr finoman kidolgozott képeit, az apró próbahelység izzadtságtól párás légkörét egy az egyben átülteti a szobába. Szerencsés, hogy a produkció a Netflixen debütált, mert így a képernyőn feltörő, heves indulatok sokkal intimebb közelségben érik a film nézőjét. 

Az egyetlen (nem kis) negatívum, ami idővel kiütközik, az a történések lassú egymásba mosódása. A parádés alakítások sem mentik meg ugyanis a filmet attól, hogy a néző figyelme ne kezdjen el kalandozni. 

Színpadi mű filmen nagy kockázattal jár. Ami a színházak nagytermében kifogástalanul működik, nem feltétlen valósul meg a képernyőn. A bluestól fűtött indulatok tökéletes megjelenítésénél nagyon hiányzik a színpad emberi közelsége, a színészek karnyújtásnyi távolsága. A tudat, hogy ott lélegeznek az orrod előtt, az érzés, hogy arcodba robban a dráma, olyan plusszal szolgál, amit sajnos ellop tőlünk a film.

Ma Rainey lemezfelvételének kálváriája szép lassan elmerül önmagában, ahogy a néző kezdi elengedni az oly jól felvezetett filmet. Hiába a kiváló színészek, a tökéletes légkör, a hiteles képi világ és a stílusos karakterek, meg a zene, ha az indulatokkal fűtött dráma nem képes fogni a kezed. Chadwick Boseman posztumusz Oscar-jelölést érdemel, nagy kár, hogy a filmből a végén mindösszesen ennyi marad csak meg.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala