Hatástalan világégés - AZ ÉJFÉLI ÉGBOLT (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-12-27 | Ben Palmer

A sci-fi műfaj napjainkra nagyobb népszerűségnek örvend, mint valaha, s bár mára már jogosan érezhetjük azt, hogy megfáradt, illetve újrahasznált tematikáknak ad csupán táptalajt az űreposzok vagy éppen földhözragadtabb társaik sokasága, mégis időről-időre előkerül egy-egy gyöngyszem a nagy egészből, mely képes nyomott hagyni az emberi lelkekben.

Egy ilyen év után, melyet összegezve abszolút érezhető, hogy rengeteget vesztettünk pozitivizmusunkból, s David Attenborough is megtartotta az utolsó utáni ébresztőt az emberiség számára, hogy mi lesz, ha nem vesszük komolyan a klímaváltozás következményeit, nos… mondjuk ki, a legkevésbé volt szükségünk egy olyan alkotásra, mely végtelen pesszimizmusával és cinikus hangnemével csak még mélyebbre lök minket azon a bizonyos lejtőn.

George Clooney ismét rendezésre adta a fejét, ezúttal Lily Brooks-Dalton regénye ihlette őt meg, az egyik legnagyobb kérdést pedig az jelentette számomra új filmjét illetően, hogy képes lesz-e ezúttal rendezőként is kiemelkedni a középszerből (a 2005-ös remekbeszabott Jó estét, jó szerencsét! mozija kivételével). Az alapanyag adott volt hozzá, de vajon milyen lett Az éjféli égbolt? Kritikánkból kiderül!

2049-ben járunk. Történetünk főhőse Dr. Augustine Lofthouse (George Clooney), aki egy baljós esemény után maradt hátra a sarkvidéki Barbeau Obszervatórium egyetlen lakójaként, miután annak teljes lakosságát evakuálni kellett, mégpedig azért, hogy űrprojektek után kutasson, még akkor is, ha kapcsolatot nem tud velük létesíteni. Viszont mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy az Aether és annak legénysége visszatérjen a Földre, ami éppen hattyúdalát járja a mostanra teljesen kicsúcsosodó klímakatasztrófa után. Mindenképpen el akarja érni Augustine, hogy felvehesse a kapcsolatot a felfedező csoporttal, így aztán főszereplőnk elindul egy meteorológiai állomásra, hogy ezt megtehesse, ahol feltehetőleg tud jeleket küldeni, erre az útra pedig váratlan útitárs szegődik mellé, egy tündéri, de néma lány, Írisz (Caoilinn Springall) személyében.

Nem egyszerű beszélni Az éjféli égboltról, úgy, hogy az ember nem folyik bele a részletekbe, de nagyvonalakban elmondható, hogy Clooney bár ezúttal se tudott kiemelkedő direktori munkával előrukkolni, viszont az elvehetetlen legújabb munkájától, hogy monumentális, pátoszos, elgondolkodtató. A legnagyobb gond elsősorban, hogy a történet rettenetesen szájbarágós, a misztikum teljesen elhal, mivel dialógok formájában mindenre fény derül, ezáltal azt érezzük, mintha egy elnyújtott, de sajnos rémesen sablonos dokumentumfilmet néznénk. Viszont a hangulat mégis annyira magával ragadó, a dráma pedig ügyesen egyensúlyoz a meghatóan szerethető és a giccsesen hatásvadász között. Ez az összegzés pedig tulajdonképpen tökéletesen leírja, hogy mi szokott lenni a problémám a Clooney rendezésekkel, hiszen bár mindig ambiciózus, megkapó témákat karol fel, és ad nekik nagyszerű, valamint igényes körítést, mégis a mögöttes töltet, az üzenet, az elbeszélő mód mindig rémesen üres, sablonos, csiszolatlan.

Az éjféli égbolt is küllemre egy abszolút látványos, andalító darab, az ember nagy könnyekkel siratja a mozit azon képek láttán, mint amivel ez a film dolgozik, a többszörös Oscar-díjas zeneszerző Alexander Desplat taktusai pedig kellőképpen érzelmessé teszik az összképet, viszont mégis a mögöttes tartalom nem tud felnőni az igényes körítéshez. Bár kétségkívül kiválóan működik a kémia Clooney és ifjú színésztársnője között, ezáltal a kettejük általi drámai szál is az alkotás legfenségesebb pillanatait jelenti majd, viszont minden alkalommal, mikor az Aether legénységének felszínesen megírt karaktereivel töltjük el a perceket, nem csak azt érezzük, hogy kellemetlen mód kiragadtak minket az addig jól funkcionáló hangulatból, de kötődni se nagyon tudunk hozzájuk, ezáltal izgulni se vagyunk képesek sorsukért. Ráadásul az űrben játszódó cselekményszálak tudományos és erkölcsi szempontból is számos téren támadhatóak, ami csak még inkább ront a sci-fi jellegén a sztorinak.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy bár túlzónak gondolom a lesújtó kritikákat, melyekkel Clooney újabb rendezését illették szakmai és közönségfronton egyaránt, viszont nem tudom azt mondani tiszta lelkiismerettel, hogy ne tudnám megérteni őket. Fontos témát igyekezett ezúttal is kibontani a színészveterán, és számos olyan eszközt alkalmaz, melyek abszolút dicsérhetők és becsülendők, viszont továbbra sem képes arra direktorként, hogy hangnemben felnőjön azokhoz az üzenetekhez, amelyeket közölni akar, így a filmje is olyan, mint az általa közölt világégés, megrázó, megkapó, viszont miután végbement nem marad utána más, csak üresség és hiány.

Az éjféli égbolt elérhető a Netflixen!

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3

A film Mafab oldala