A gyász villamosa - PIECES OF A WOMAN (2020) kritika

Premier kritikák | 2021-01-12 | Szőke Dávid

Mundruczó Kornél filmje a feldolgozás, az igazságszolgáltatás, az elengedés és a szeretet filmje, s mindezen témákat a rendező és az erős forgatókönyv anélkül közvetíti felénk, nézők felé, hogy a történet bármelyik pillanatban darabjaira esne szét. Amit kapunk, egy ütőképes kamaradarab, négy emlékezetes színészi alakítással.

Magamban valahol már akkor elkezdtem temetni Shia LaBeouf karrierjét, amikor még az alighogy beindult. A színész szexuális zaklatással kísért magánéletéről való híresztelések, a „pletyka” LaBeouf forgatásokon tanúsított lehetetlen magaviseletéről hosszú időre meggátoltak abban, hogy akár egyetlen filmjére is időt áldozzak. Két film ösztökélt arra, hogy felülvizsgáljam a színésszel kapcsolatos ellenérzéseimet: az első Lars von Trier Nimfomániása volt, a második a jelen film. LaBeouf ugyanis zseniálisan életszagúvá hangolta az amúgy sem egyszerű karakterét. Dühös, alpári és erőszakos, ugyanakkor nem létezne ember a földön, aki ne élné át a fájdalmát. Vanessa Kirbyvel az intimitás és a lassú, de biztos elidegenedés lépcsőfokait másszák meg, döntéseik és tépelődéseik önreflexióra késztetik a nézőt. Vajon mi hogyan tennénk?

A történet a veszteség alaptémájából építkezik. Kirby és LaBeouf bostoni párt alakítanak, akiknek élete egyik pillanatról a másikra válik a pokol bugyrává, mikor kislányuk az otthoni szülés után, váratlanul meghal. Miközben az igazságszolgáltatás egyértelműen a dajkát (a szerepét rendkívüli finomsággal alakító Molly Parker) vonja felelősségre a tragédiáért, három ember, a szülők és Kirby anyjának (az elementáris Ellen Burstyn) egymáshoz fűződő kapcsolata őrlődik fel a fájdalom súlya alatt. A tragikus felhang ugyanakkor remek alkalmat ad arra, hogy a karakterek bonyolult személyiségét minden árnyalataiban megismerjük, nem pusztán a kimondott szavak által, hanem azokon túl is. Így míg LaBeouf Sean-ja egy érzékeny szívű dühöngő, amolyan Marlon Brando-típus A vágy villamosából, Kirby Marthája egyértelműen a sebeit magának tartogató szereplő, akinek arca millió érzést tükröz vissza egyetlen másodperc alatt. Mindannyiuk közül Ellen Burstyn az, aki végig magán tartja a néző figyelmét. Burstyn, aki karrierje során rengeteg alkalommal alakított erős nőket (Oscar-díját is az egyetlen „feminista” Scorsese-film, az Alice már nem lakik itt férfiakon túllépő egyedülálló anya-szerepe hozta meg számára, Harvey Keitel oldalán), itt bizonyítja, hogy 88 évesen (!!) leköröz mindenkit mesterségbeli tudásával. Az ő anya-figurája valamennyire az idős Lauren Bacallt és Katharine Hepburnt idézi: a társadalmi szabályokkal nem megalkuvó nő, aki rengetegszer vét a lánya ellen, hoz helyette életre szóló döntéseket, és nem vonakodik lánya fejéhez vágni: őt hibáztatja a baba halálért, mert férjével az otthonszülés mellett döntöttek. Elizabeth, az anya ugyanakkor minden keménysége ellenére szereti a lányát, s ő lesz az, aki, ha kéretlenül is, de lehetőséget biztosít Martha számára a továbblépéshez.

A film egyik megrázó pillanata, ahogyan a fájdalmát magából kiűzni vágyó Sean (LaBeouf) sikertelenül szeretkezni próbál feleségével. A szex naturalista ábrázolásmódja alátámasztja Mundruczó elképzelését, mely a karaktereket a magunk által is érzékelhető valóságban, az általunk is átérezhető sérülékenységükkel és traumáikkal együtt teszi számunkra láthatóvá. Szerettem e jelenetet, mert a szexualitás öncélúság helyett a testiség és a szereplők pszichében történő tapasztalatai között emel hidat. Megmutatja, hogy egy alapjaiban bizalmon és gyengédségen alapuló kapcsolat is milyen mértékben képes meginogni egy váratlan fordulat hatására.

A film ezer más kérdést feszeget a gyász témájával kapcsolatban. Ezek többek között: Ki tehető felelőssé, ha senki nem hibás? Mely lelki fordulat(ok) vezethetnek a megbocsátáshoz? Hogyan küzdhető le a gyász, s hogyan kerülhetünk karnyújtásnyi közelségbe az elengedéshez? E kérdéseket igen hasonló témában a Rabbit Hole című Nicole Kidman-film ugyancsak felteszi, nagyjából hasonló megoldással. A Pieces of a Woman ugyanakkor valamelyest továbbmegy a 2011-es dráma végszavánál, rámutatva a feloldozás lehetséges ösvényeire.

A Pieces of a Woman tehát „feldolgozás-film”, melynek további elszomorító, ugyanakkor felemelő súlyt ad a körülmény, mely szerint a művet az egymással párkapcsolatban élő rendező és a forgatókönyvíró, Wéber Kata gyermekének születése és halála ihlette. A film így tekinthető egy terápia részének, mely minden hasonlóan megrázó tapasztalaton átesett néző számára segítő kezet nyújthat a poszttraumás stressz kezelésében és leküzdésében, mintegy mottóként suttogva az ember fülébe: „Van élet a szivárványon túl!”

Képek forrása: TMDb