Mindig csak a show - ÉJSZAKAI VADÁSZ: HAJSZA EGY SOROZATGYILKOS UTÁN (2021) kritika

Premier kritikák | 2021-01-18 | Turner

Az Éjszakai vadász néven elhíresült El Pasó-i Richard Ramirez 1984 és 1985 között több embert megerőszakolt és megölt Amerikában, némelyiküket ki is fosztotta. Rendszertelen volt, az áldozatok közt nem volt kapcsolat, helyenként sátánista jeleket és feliratokat hagyott, többféleképpen követte el a bűncselekményeket. Volt, akit életben hagyott, és volt, akit elrabolt, majd elengedett. Végül a bíróságon 43 vádpontban találták bűnösnek, köztük több mint egy tucat gyilkosságért. Gázkamra általi halálra ítélték, de még évtizedekig a börtönben volt, majd 2013-ban a halálsoron halt meg.

Ramirez ügyének pikantériája, hogy igen gyorsan vontak le (helyes) következtetéseket a stratégiájával kapcsolatban – már 3, látszólag elkülöníthető eset után –, pedig kifejezetten eltérő módszereket alkalmazott, ennek ellenére összesen 13-14 gyilkosságot tudtak rábizonyítani. Ismerték a ruházatát, volt róla fantomkép, mégsem sikerült elkapnia senkinek közel egy évig.

Hiába illetik ezt a sorozatot dokumentum jelzővel, az archív felvételeken kívül semmi nem utal az objektivitásra, és az informativitás is háttérbe szorul, már ami az elkövetőt és az ügyeket illeti. Nem egy megtörtént eseménysorozat bemutatása vagy magyarázata a cél, hanem a dolgok drámaiságának és a szereplők hitelességének alátámasztása, amivel pont az ellenkező hatást érik el. Olyan helyeken is túlzó formai elemeket használnak (lassított svenkek, beállított vágóképek és teátrális mozdulatok, áttűnések stb.), ahol azok abszolút nem indokoltak (jellemzően egy mezei beszélgetés alkalmával), ez a hatásvadászat pedig nem csak az interjúalanyokat teszik komolytalanná, hanem a sorozatgyilkos ámokfutását is. A történtek puritánságával egy ilyen esetben hamarabb lehetne megdöbbenést kiváltani, mint az erőltetett félelemkeltéssel. Ha egy sorozatgyilkos annyira kegyetlen, hogy megéri a bűneit megfilmesíteni, nem kellenek hozzá felesleges hatáselemek pluszban, főleg nem ennyire átlátszóak és görcsösek.

Már a főcím önmagáért beszél, egy graffitire emlékeztető, neon feliratot választottak, ami bármelyik diszkó ajtaja fölött megállná a helyét, erre az érzésre pedig sokszor az elektronikus zene is rásegít. Bár eleve jobb lenne, ha nem Éjszakai vadász lenne a címe, mert róla vajmi keveset tudunk meg. A Hasfelmetszőhöz hasonlóan itt is inkább a rendőri munka áll a középpontban, de az előbbihez képest még inkább eltávolodnak a nyomozástól. Rengeteg érdektelen információval szolgál a hatóság embereiről, a magánéletükről, amivel közelebb akarták hozni őket a nézőhöz, de elvileg ennek a sorozatnak nem ez lenne a célja, hanem a gyilkosságsorozat leírása. Egy ponton kiderül, hogy az ügyek részvevői – ki többet, ki kevesebbet – mulasztottak, és mintha a személyesség eszközével akarnának bennünket elnézőbbé tenni. A redundáns illusztrációtól is hemzseg, látszott, hogy podcast formájában jobban boldogultak volna, mert a történetek alá nem tudtak milyen mozgóképi anyagot tenni, ezért például ha hiányos fogsorról beszélnek, bevágnak egy random fogakat ábrázoló képet.

Felettébb bosszantott ez a hozzáállás a Hasfelmetsző kapcsán is, de itt hatványozottabban használják a játékfilmes elemeket és próbálnak művi módon érzelmi nyomást helyezni a nézőre. Holott ha elég időt szántak volna a tettes bemutatására, érdekesebb lehetett volna a történet. A túlélők, rendőrök és újságírók némelyike vagy úgy nyilatkozik, hogy egyértelműen a rendezői utasításoknak megfelelően cselekszik, és még ha van is valóban valamilyen érzése, abszolút mesterségesnek hat, vagy olyan jókedvvel mesél, mintha örülne, hogy a figyelem fókuszában lehet, és mintha elfelejtette volna, hogy hány embert ölt meg Richard Ramirez pár hónap alatt. (Személyes kedvencem, mikor az esetekről tudósító riporter a távolba révedve meséli, milyen szerencsés, hogy nem esett baja, és milyen trauma volt ez számára, miközben a végletekig elment, hogy zsarolja a rendőrséget a hírértékkel bíró információkért, és még csak nem is volt túlélő, ő nem került a gyilkos közelébe se.)

Az már megint más kérdés – feltehetően az ellenszenv erősítése végett –, hogy Ramirez magánéletéről, börtönéveiről sem tudunk meg szinte semmit (például, hogy kétszer nősült), vagy arról, milyennek látták őt a hétköznapokban. Mondhatjuk, hogy ezek nem tartoznak szervesen a gyilkosságokhoz, de egyrészt a jelleméhez igen, másrészt mindenki másról képesek voltak összeszedni mellékes adatokat, hogy kitöltsék a 4x1 órát, róla viszont alig, ami miatt elég egyoldalú prezentáció lett a minisorozat.

Az Éjszakai vadász szenzációhajhász és az áldozatokkal, a családtagjaikkal és a túlélőkkel szemben szinte érzéketlennek mondható. Úgy viselkedik az emberek egy jó része az interjú alatt, mint egy katasztrófaturista, és az archív felvételekkel megoldott flashbackektől a sorozat még nem lesz izgalmas vagy életszerű. Mi több, őszinte sem, pedig az ilyen „dokumentumfilmek” felelőssége abban is áll, hogy felhívja a figyelmet a hasonló esetekre és óva intse a nézőket, hogy körültekintőek legyenek. Itt pusztán olcsó eszközökkel akartak rémisztgetni, de mivel túlnyomó részt az egyéni élettörténetek kerültek előtérbe, még ez sem jött össze.

Kiemelt kép