Állatfarm – GUNDA (2020) kritika

Premier kritikák | 2021-02-06 | Turner

A Gunda az a fajta dokumentumfilm, amelyet rég elfeledtünk. Valóban életközeli élményt nyújt pusztán azáltal, hogy bemutatja a valóság egy olyan szeletét, amit nem mindennap látunk, vagy amelyet könnyűszerrel elutasítunk.

Korábban a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon nagy sikert aratott a farm története, amelyet a legjobb európai dokumentumfilm kategóriájában Európai Filmdíjra is jelöltek. Gunda, a koca világra hozza kicsinyeit, hogy aztán egyetlen rendeltetésük szerint a vágóhídra kerüljenek. Az orosz Viktor Kossakovsky állattartásról szóló munkáját Joaquin Phoenix producerként támogatta.

Habzó szájak, fellengzős szlogenek és törtető aktivisták helyett a Gunda a legnagyobb fegyvert használja: nem sulykol, hanem megmutatja a valóságot. A témájának és a keletkezésének okától eltekintve csak olyan üzeneteket ad át, amelyeket magunkban kell megfogalmaznunk. Nincsenek bölcseletek vagy szándékosan megrázó képek. A Gunda gyakorlatilag azt az élményt nyújtja, mintha élőben követhetnénk egy kamerán keresztül az állatokat megállás nélkül. Tényleg az állatok a főszereplők, nem az ő érdekükben kiálló önkéntesek, és nálunk őszintébben nem is tud senki mesélni arról, mi történik velük nap mint nap.

A fekete-fehér képsorok kidomborítják a természetes fény-árnyék játékot, amit a készítők nem különleges formai jegyekkel értek el, csupán azzal, hogy egyetlen szó nélkül lefilmezték a haszonállatokat. Nincs is szükség semmi másra, hiszen az alapvetően csendes, nyugalmat sugárzó, de a végkimenetel tudatában feszült képsorok elősegítik a film fő célját, hogy gondolkodjunk. Gondolkodjunk el, mi történik körülöttünk manapság, hány állat jut még hasonló sorsa szerte a világban minden egyes nap, az állattartás milyenségéről, és hogy ez milyen hatással van például az ökoszisztémára. Még csak egyet sem kell érteni a felvetett kérdésekkel és az esetleges konklúziókkal, de a Gunda megmozgatja az ember elméjét, ez pedig az első lépés bármilyen párbeszéd vagy egy megfontoltabb élet felé. Fókuszba helyez egy olyan problémát (de legalábbis tárgykört), ami állandóan körbevesz bennünket, de a vasárnapi ebéd mellet nem jut eszünkbe, hogy is kerül étel az asztalra. Másokban kevésbé konkrét és aktuális témákat fog ébreszteni, mint inkább emlékeket, de a lényeg, hogy kicsit másképp vélekedünk tőlük az állatokról, és mindenképpen hatással lesz ránk.

A helyzet ilyen puritán bemutatása eleve szokatlan, és a nézőben sokkal általánosabb gondolatmeneteket is elindít, mint például a világ szépségének és kegyetlenségének ellentétét. Épp emiatt nem volt szükség a minimálisnál több kameramozgásra, plánváltásra, játékfilmes eszközre. A csodás, természetes élfények ellensúlyozzák az olyan jeleneteket, mint mikor Gunda véletlenül rátapos a kicsinyére. Minden hang, minden felvétel attól olyan erőteljes, hogy azt a valódiságot, azt a realizmust adja vissza, amit a játékfilmek és blockbusterek korában rég elfeledtünk, és ami most megint újdonságként szolgál. A fel-feltűnő apró manipulációk (mélységélességgel való játék, halszem optika, lassítás) nem manipulációkra, hanem nyomatékosításra szolgálnak, de soha nem tolakodóbbak a kelletüknél, a film még így is bőven sallangmentes.

Persze a hosszú snittek miatt a film stílusa és a tempója rendhagyónak mondható, ezért türelmet és összpontosítást kíván, hiszen tényleg gyakorlatilag olyan, mintha egyenes adásban közvetítenének egy ólból, egy tanyáról. Az eseménytelenségében mozgalmas, ami által egy eddig – sokak számára – ismeretlen nézőponttal gazdagodhatunk.

A Gunda nem akar sokkolni, nem akar megrázó lenni, csak épp annyira, amennyire a való élet maga erre törekszik. Nem véres, inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy teljes valójukban elkísérjük az állatokat erre a másfél órára, a születéstől az elválásig. Ez elég idő és intimitás ahhoz, hogy megkedveljük őket, és ne akarjuk őket a vágóhídon látni. Ezért olyan fájó a végkifejlet.

Kiemelt kép

További képek: 1+2