Kell-e természetfeletti erő ahhoz, meg megigézzünk valakit? – BOSZORKÁNYGYÜLEKEZET (2020) kritika

Premier kritikák | 2021-03-17 | Turner

A Boszorkánygyülekezet egy erőteljes atmoszférájú thriller is lehetett volna, de a félőrült színészi játékkal és a sötét, szűk helyekkel megteremtett hangulatot feldarabolták a vágóasztalon.

A boszorkányüldözés és a boszorkányperek az ókorban és a középkorban is jelen voltak, de tetőzésük a 16-17. századra tehető Európában. Míg korábban a boszorkányokra inkább füvesasszonyként, kuruzslóként tekintettek, az újkorban már egészen más képet alkottak róluk: leginkább az ördöggel cimboráló, a sátánnal boszorkányszombatokon kapcsolatba lépő (főként hajadon és özvegy, vagyis férfi felügyelet alatt nem álló) nőket tartották mágiával foglalkozóknak.

Az 1600-as évek elején Baszkföldön boszorkánysággal vádolnak egy csapat lányt, mert az erdőben szórakoztak, amiről egy felsőbb hatalom úgy véli, kizárólag a sábbát lehetett, vagyis a boszorkányszombati rituálé, ahol megidézik az ördögöt. Azonban a szertartást tisztességes ember fia nem ismerheti, ezért elhurcolják és megkínozzák a fiatal lányokat, hogy kézzelfogható bizonyítékot szerezzenek az idézésről. Végül egyikük magára vállalja a bűnt, és megígéri a bírónak, hogy tanúja lehet a boszorkányszombati szeánsznak.

Túl a kételyen, a bizonyíték nélküli ítélkezésen és a történelmi boszorkányperek nosztalgiáján, legerősebben a hazugság és a megtévesztés kérdése foglalkoztatott a filmben. Az olyan megtévesztésre gondolok, mikor valaki tudatlanságából és meggyőződéséből fakadóan képes megmagyarázni mindent, és kitölteni a réseket kénye-kedve szerint az élet szövetében. Ezt a fegyvert használja ki Ana, a lányok egyike, mikor kitalációival elcsavarja a bíró fejét, aki saját igazát bizonygatva még egy isteni eredetű eseményt (Szent Teréz extázisát) is képes az ördög manifesztálódásával azonosítani. A valóság nem érdekli a hatalom képviseletét, pusztán a saját igazukat akarják bizonyítani, ezt a fajta hiszékenységet pedig könnyű kijátszani és befolyásolni. Nem meglepő, hogy az állam és egyház küldöttei képesek a vallás nevében válogatott kegyetlenkedésekhez folyamodni.

A hamis történetek azoknak nyújtanak vigaszt, akik azt érzik, feltétlen kapaszkodniuk kell valamibe, hogy bebiztosítsák a saját egzisztenciájukat, ezért elhisznek bármilyen mesét. És a film ezt jól alkalmazza: nézőként egyértelműnek tűnik a lányok ártatlansága és a csel, amivel becserkészik a bírót, hogy megmeneküljenek, a végső rituálé azonban minden bizarrságával együtt elbizonytalaníthat minket. Azért nézzük a filmet, hogy megtudjunk valamit a lányok sorsáról és az általuk szimbolizált esetekről, de azt, hogy mivel leszünk gazdagabbak, a filmkészítők döntik el. Ez az egyszerű manipuláció kétségek közt tart minket, és ez adja a Boszorkánygyülekezet legfőbb izgalmát. De az elfogott lányokra fordítva is értelmezhető a történetmondás ereje: ha valakit el akarnak ítélni boszorkányságért, azt el is fogják, minden különösebb indok nélkül, de ahogy a mondás tartja, ha eleget hallunk valamit, végül magunk is elhisszük. Meglehet, a lányok ártalmatlanok voltak, és a rájuk osztott szerep tette őket veszélyessé. Mindenesetre elgondolkodtató a mítosz hatalma és a többféle felfogás lehetősége.

A misztikus újkori miliőt a szándékosan hanyagul, természetes fényekkel világított terek, a lányok fiatalságtól friss és bolondos játéka, és a karakterek közti konfliktusok dinamikája adja, nem beszélve az írnok vészjóslóan barázdált arcáról és a bíró hittől tébolyodott tekintetéről, ami a rengeteg közelképet indokolja. Mindez azonban egycsapásra szertefoszlik, ha a film egészét tekintjük. A fináléban kiütköző zaklatottságot, a bűvöletet és a módosult tudatállapotot leginkább a vágással érzékeltetik, ami el is éri a hatását. Egy gyors, szédítő szekvencia, ami képes révületbe ejteni a nézőjét, de legalábbis megfájdítania a fejét. Csakhogy a fim elején is hasonló technikát alkalmaznak, ami viszont egyáltalán nem illik a mozdulatlan nyugtalansággal teli részekhez. A „vihar előtti csend” érzetét kelteni jobb megoldás lett volna, amihez nem lett volna szükséges egy csoportos beszélgetés minden szereplőjére másodpercenként rávágni, akárhányszor csak megszólal, hanem kistotálban, statikus kamerával jóval nyomasztóbb közeget lehetett volna teremteni, ami egy sötét mágiával, boszorkánysággal, kínzásokkal és sátánizmussal foglalkozó, baljós tónusú filmtől elvárható. Az elejétől felaprózták az atmoszférát, pedig a ritmus fokozása plusz dimenziót adhatott volna a feszültséghez.

A Boszorkánygyülekezet vegyes élmény: egy akciófilm pörgősségét használja néha, de a cselekménye ennél sokkal lassabb folyású. Egyszerre érzékeljük ráérősnek és hogy átrohan rajtunk, ez a furcsa, szinte megfoghatatlan érzés pedig végig ott motoszkált a fejemben, és nem egyszer próbára tette a figyelmem, még a színészek kiváló teljesítménye és a nem túl összetett, de sejtelmes történet mellett is.

A film a Netflixen érhető el.
Képek forrása: TMDb