A játékadaptációk új sztárja – DOTA: A SÁRKÁNY VÉRE (2021) 1. évad kritika

Premier kritikák | 2021-04-12 | Sós Áron Árpád

A Netflix egy jó ideje nagy energiát öl a játékadaptációk készítésébe. Nemhiába teszi ezt, hiszen egyrészt igény van rá, másrészt Hollywood rendre befürdött a különböző játékokból készített filmekkel. A streaming szolgáltatók keresztapja pedig meglátta a műfajban a piacI rést, amit nem is rest kihasználni. Ennek köszönhetően pedig olyan alkotások születtek meg, mint a nagysikerű Castlevania sorozat, vagy az abszolút sikert aratott Vaják című széria (bár könyvet adaptál, a novellák csak a játékok következtében váltak népszerűvé). Nem beszélve arról, hogy egy rakat játékadaptációt fejlesztenek jelenleg is a Netflixnél, aminek köszönhetően az elkövetkező években olyan címek fognak megjelenni a kínálatában, mint a Resident Evil: Infinite Darkness, az Assassin’s Creed, a Cyberpunk: Edgerunners, a Splinter Cell, a Tomb Raider, a Devil May Cry, a Final Fantasy, valamint a The Division. Most pedig befutott a legújabb adaptációjuk a DOTA: A sárkány vére, amely a nagysikerű MOBA játék feldolgozása lett. Mielőtt azonban megvizsgálnánk, milyenre is sikerült a Netflix legújabb animációs sorozata, fontosnak tartom, hogy tisztázzuk mi is az a DOTA.

A DOTA maga egy online játék, amelyben a játékosok két csapatra oszlanak, egyikük a Radiant, a másik a Dire oldalán harcol. Mindegyikőjük feladata a másik tornyainak ledöntése és az "ős" ("ancient") elpusztítása. A térképen semleges, természetlakó élőlények is megjelennek az erdőkben, melyek megtalálhatóak szerte az arénában. A játékosok különböző karakterek közül válaszhatnak, akiket irányítva harcolnak a DOTA világában.

Történetünk egy pár perces gyorstalpalóval kezdődik a világ keletkezéséről. Az idők kezdetén egy kollektív tudat létezett, mely végül addig gondolkozott, míg felrobbant. Ennek következtében pedig létrejött az egész univerzum. A tudat darabkái pedig aláhullottak a világokban, és oldalanként megjelenő, egymással örök konfliktusban álló kozmikust entitások képében tűnnek fel. A Rémpenge névre hallgató démon viszont kívülről szemlélve a káoszt rájött, hogy egyesíthetné is a két szemben álló entitást, és ezzel az ismert világot elpusztíthatná, és a saját képére egy újat hozhatna létre. Szóval most már minden világos, ugye? Ha nem, akkor van egy rossz hírem, ugyanis a sztori végig ilyen hézagos és zavaros lesz. Ami abból eredeztethető, hogy maga a játék világa egyáltalán nem kidolgozott. Bár a Valve (a játékot fejlesztő stúdió) az évek alatt próbált valamilyen egységes és komplex sztorit kitalálni a DOTA-hoz, a végeredmény messze nem lett tökéletes.

Emiatt a sorozat készítői inkább elindítottak egy önálló történetet, a játék karaktereivel, a kihagyhatatlan alapokat pedig gyorsan ledarálják az első két részben. Így pedig a végeredményt tekintve kapunk egy nem túl primitív, de nem is túl komplex történetet. Szerencsére azonban a sztori hiányosságait ellensúlyozzák a főbb karakterek és a hozzájuk köthető személyes történetek.

A világ nem éppen körültekintő megismerése után, az első karakter, akit megismerünk az Davion, a sárkánylovag lesz. Derék lovagunk a mindennapi életét sárkányok levadászásával tölti, amire elég nyomós oka van. A családját egy sárkány irtotta ki, még gyerekkorában. Élete azonban egy vadászat során 180 fokos fordulatot vesz, köszönhetően Rémpenge ármánykodásának. A világ elpusztítását akaró démon megtámad egy őssárkányt Slyrakot, Davionnak pedig dönteni kell, hogy ki mellé is áll az ütközetben. Személyes tragédiát félretéve a sárkány szövetségese lesz, aminek a következtében a lelkük és testük eggyé válik. Innentől kezdve pedig hős sárkánylovagunk képes lesz sárkánnyá átváltozni, csakhogy az átalakulásnak komoly ára van. Minél többet változik át, úgy rövidül meg élete, míg végül belehal a mutatványba.  Davion mellé csatlakozik Mirana, az istennője templomából ellopott szent lótuszokat kereső hercegnő, aki önkéntes száműzetésbe vonult, amíg vissza nem szerzi a szent ereklyéket. Közte és Davion között egyébként a történet előrehaladtával egy nagyon jó kis kapcsolat alakul ki, amit öröm nézni. Ám a történet egyértelmű sztárja Invoker, az elf mágus. Személyében a sorozat egyik legkomplexebb és legrétegeltebb karakterét ismerhetjük meg, akinek talán a legemberibb motivációja is van. Egy a lányát elvesztő apa ő, aki a gyászát még több ezer év után sem tudta feldolgozni, köszönhetően egykori szerelmének. Így hát szövetségre lép Rémpengével, hogy közösen hozzanak létre egy új világot, amelyben a holtak újra élhetnek. Mely szülő nem ragadná meg a lehetőséget arra, hogy a gyermekét újra életbe láthassa. Egyébként a legendás Troy Baker kölcsönzi a karakter hangját!

A főbb szereplők közül még kimaradt Fymryn, a különleges képességekkel megáldott elf leányzó, aki ellopta a lótuszokat. Célja, hogy a száműzetésben élő elfeket felszabadítsa, ehhez pedig a lótuszok hatalmára van szüksége. Ám ahogy bonyolódik a történet, úgy jön rá Fymryn, hogy tette több áldozattal jár, mintsem haszonnal. Egyébként a karaktert a sorozathoz találták ki, a játékban nem szerepel.

Azonban a mellékszereplők esetében a helyzet már nem ennyire fényes, ugyanis a sorozat hossza náluk bosszúlja meg igazán magát. Például a holdistennő, Selemene elméletben központi szerepet játszik a cselekményben, de azon túl, hogy velejéig gonosznak tűnik, nem sok minden tudunk meg róla.

Pedig az ő esetében tényleg nem ártott volna több törődés, már csak azért sem, mert Invoker miatta lett olyan, amilyen. Sajnos az istennő seregeit vezető Luna sem járt jobban, ő végig egydimenziósra sikeredett.

Az előbb említett hibákat kétszer annyi játékidővel orvosolni lehetett volna, ám a Netflix bevett szokása, hogy egy-egy berendelt animációs sorozatát feldarabolja kis egységekre, aminek következtében az első évadok prológusnak érződnek csak. Ez itt sincs másképp.

A látványvilágra és a hangulatra semmilyen panaszunk nem lehet, valamint mind a karakterek, mind pedig háttér remekül festenek. A hátborzongató elemekkel operáló zene pedig csodás módon egészíti ki a látottakat. A hangokra szintén nem lehet panaszunk, mivel a szinkronszínészek is egytől egyig remek munkát végeztek. Összeségében a koreai Studio Mir pazar munkát végzett, ugye nekik köszönhettük az Avatar: Korra legendáját is. Arról nem beszélve, hogy a CGI meseszépre sikerült, szemben a szintén Netflixes animációs sorozattal a Dragon's Dogmával. A Stúdió Mir itt tökéltesen vegyítette a CGI-t a 2D-s rajzokkal.

Szóval így kell jól adaptálni egy játékot, pedig a Netflix nem találta fel a spanyolviaszt, csak rájött arra, hogy a többórás narratívával rendelkező játékokat sorozat formájában lehet kiválóan feldolgozni. A DOTA: A sárkány vére az elmúlt évek egyik legjobb játékadaptációja lett, egyszerre szól a játék rajongóihoz és az átlagnéző is. 

A narratíva hiányosságait a főbb karakterek kidolgozottsága, valamint a véres és pazar látványvilág ellensúlyozza. Egyetlenegy komolyabb problémája van a szériának, hogy nyolc részben képtelenség normális világépítést véghez vinni, és nem mindenki kap megfelelő játékidőt ennyi rész alatt. Mindenesetre, aki egy látványos, valamint érdekes karakterekkel operáló sorozatra vágyik, annak a DOTA: A sárkány vére tökéletes választás lehet.

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3