Elherdált lehetőségek háza – NŐ AZ ABLAKBAN (2021) kritika

Premier kritikák | 2021-05-16 | Ben Palmer

A krimi műfaja több évtizedes múltra tekint vissza, bár napjainkban már egyre kevesebb alkalommal sikerül megidéznie bármelyik alkotónak. Ezzel próbálkozott ezúttal meg az a Joe Wright, akinek korábbi rendezései voltak annyira markánsak és változatosak, hogy alkalmasnak tűnjön A.J. Finn azonos című regényének méltó adaptálására. Ráadásul sikerült egy igen kiváló színészgárdát is összetrombitálni ehhez az előzetesek alapján izgalmas felálláshoz, tehát minden adott volt, hogy a végeredmény, akár sokat idézett klasszikussá is váljon, ám a végül mozik helyett Netflixen debütáló film sajnos azelőtt elhalt, hogy egyáltalán élhetett volna egy kicsit.

Főszereplőnk, Dr. Anna Fox (Amy Adams) gyermekpszichológus, ki erőteljes agorafóbiával küzd, amik mellé még öngyilkossági gondolatok és alkoholprobléma is társul mióta széthullott családja. Igaz bizonyos esetekben a szociofóbia jelei is megmutatkoznak, hiszen Anna látványosan retteg az emberektől is, kivéve a szomszédba költöző Russell család anyafiguráját, Jane Russellt (Julianne Moore), akivel hamar barátság alakul ki köztük. Ezt a képet aztán árnyalja az az eset, mikor is hősnőnk szemtanúja lesz barátnője esetleges meggyilkolásának, ám amikor kijönnek a helyszínelők, Annanak szembesülnie kell azzal, hogy talán tévképzetek által vezérelve látta azokat a dolgokat, melyeket igaznak gondolt.

Maga az alapfelállás bár izgalmas, újszerűnek semmiképpen nem mondható, hiszen ez a fajta bizonytalanságra és kétségekre alapozott thriller műfaj már Hitchcock idejében reneszánszát élte, ám mégis olyan régen láthattunk már igazán jót ezen alkotások között, hogy még akár jól is elsülhetett volna ez a film. Az egyik gond az, hogy sem az alapanyagban nincs annyi, hogy egy izgalmas, 100 perces sztorit tényleg izgalmakra és kételyekre építve bontson ki belőle, míg a másik az, hogy ez a mozi sokkal inkább tisztelgés egy letűnt műfaj legjobb pillanatai előtt, mintsem ténylegesen jól sikerült adaptáció. Igaz, ebben maga a könyv se bizonyult egy hálás háttérnek, hiszen, aki hozzám hasonlóan olvasta, tudja, hogy nagyon sok tekintetben másolt más műveket a sztori, ráadásul azt is sokszor igazán középszerűen tálalva az olvasó elé. Az a feszült atmoszféra, ami az előzetesek alapján sugárzott át a képernyőn teljesen odalesz a játékidő egésze alatt, s minél tovább haladunk az események zuhatagában, egyre jobban érdektelenné válik a finálé, mert még a kevésbé rutinos thriller nézők számára is hamarabb kikövetkeztethető lesz a megoldás, mint az gondolnák.

Fájó volt ezzel szembesülni, hiszen sokkal több is lehetett volna ebben a felállásban, még ha az alapanyag alapján nem is, maga a suspense mivoltából mindenképpen, hiszen ügyesen használva ennek a markáns műfajnak az elemeit még a legelcsépelt történetekből is igazán izgalmas dolgokat lehet kihozni, ám Wright ehhez a feladathoz kevés volt, vagy csak nagyon rosszul állt a regény adaptálásához. Eleve sokkal hangsúlyosabb és fontosabb volt az a rendező számára, hogy tisztelegjen egy letűnt műfaj egykori ragyogása előtt, mintsem ténylegesen éleket adjon az elmesélt sztorinak, emiatt a tét hamar elveszti jelentőségét, a végkimenetel alakulása pedig egyre kevésbé fogja érdekelni a nézőt. Talán az a leghelytállóbb megfogalmazás, hogy Wright számára csak kellett egy sötét hangvételű alapanyag, hogy ezáltal tiszteleghessen a krimi műfaja előtt, ami által kétségtelenül lesznek erényei a filmnek, de hiába a jó a körítés, ettől még nem lehet szemet hunyni a történet gyengeségei felett.

A kamerakezelés helyenként nagyon is rendben van, s a zömében a lakásban történő cselekmények miatt is teret tud nyerni a klausztrofób érzet és az abból eredő fojtogató légkör, továbbá Amy Adams ezúttal is megmutatta, hogy miért is többszörös Oscar-jelölt színésznő, még ha a karaktere több esetben se segítette őt túlzottan. Anna figurája van a legjobban kidolgozva, de nem tudunk örülni ennek a ténynek se teljesen, mert sokszor olyan csapnivalóan bán vele a film, hogy inkább válik frusztrálóvá, mint inkább azonosulás ponttá. Ettől független Adams kihozta még ebből a sután kezelt karakterből is a maximumot, sokszor esendő, máskor démonaival küzdő, a tébolyultság és a józanság között tengődő személy, aki mindent megtesz azért lehetőségeihez mérten, hogy bizonyítsa az igazát. Ám még mindig jobban járt, mint a többiek, ez a film ugyanis szereplőivel se bánt túlzottan hálásan, Gary Oldman és Jennifer Jason Leigh baromi kihasználatlan marad, Anthony Mackie szinte éppen csak cameozik egyet nyúlfarknyi szerepében, míg Wyatt Russell kétségtelenül a legjobb pontja a műnek Adams mellett, aki végre kicsit egy hollywood-i produkcióban is bizonyíthatta tehetségét.

Ezeket a pozitívumokat leszámítva azonban, minél jobban haladunk az események láncolatában, annál látványosabb sebekből vérzik a késztermék. Ezen a képen az se javít, hogy krimihez képet iszonyat gyors iramot diktál a film, ami teljesen megöli az atmoszférát. Bár vannak jó pillanatok, jó beállítások, s egyszer-egyszer kétségtelenül a hangulat is úgy funkcionál, hogy egészében kellene működjön, csak minden egyes jó húzásra jut legalább kettő-három, ami miatt kevésbé egyszerű dolog felidézni magunkban ennek az amúgy is kaotikus, és könnyen kiszámítható sztorinak.

Összességében azt mondhatom, hogy amennyire ígéretes volt ez a film, úgy omlott elemeire szépen lassan, stílustalan, méltatlan a krimi műfajjal egy lapon emlegetni, a szereplők pedig teljesen kihasználatlanul maradtak. Fájó pont ez, mert minden megvolt ahhoz, hogy egy modernkori klasszikus szülessen, ehelyett a középszert is éppen csak meg tudta ugrani a végeredmény. Ha emiatt tértem volna vissza a vetítőterembe, a hosszú időn át tartó mozi nélküli időszak után, biztos sajnáltam volna a kidobott pénzt, amit ráköltöttem, igy legalább csak az időmet kell siratnom.

Kiemelt és további képek: TMDb