Shakespeare mentes királydráma - JUPITER HAGYATÉKA (2021) évadkritika

Premier kritikák | 2021-05-17 | Faragó Tamás

2017-ben elég nagy hír volt, hogy a Netflix megvásárolta Mark Millar (Kingsman, Ha/Ver) képregényíró saját kiadóját, a Millarworldot, nem titkoltan azzal a céllal, hogy több alkotásból is mozgóképes feldolgozást készítsen. Ezután pedig négy évig csak csend. Persze valószínűsíthető, hogy a covid is lassította az adaptációkat, de akkor is kicsit furán vette ki magát az egész, hiszen a vírus előtti két évben sem volt észlelhető mozgás a Millarworld körül. Idén pedig berepült a semmiből a Jupiter hagyatéka sorozat változata, aminek az eredetijét nemrég a nagyszerű Fumax kiadó jóvoltából már beszerezhetjük magyarul is.

A XX. századi nagy gazdasági világválság idején jelent meg 6 szuperhős az USA-ban. Superman helyi megfelelője Utopia vezetésével megalapították az Uniót, hogy egységben védhessék az emberiséget. Szigorú szabályokat követnek, melynek fontos pontjai, hogy politikába nem avatkoznak be és nem oltanak ki életet. Lassan száz éve működik ez a rendszer, de ilyen hosszú idő alatt a világ kitermelte az új hősöket és gonoszokat egyaránt. Minden megváltozott és az öreg igazságosztóknak szembe kell nézniük egy új világgal és egy teljesen más generációval, akik már nem akarják betartani a szabályokat.

Egyszerre érthető és mégis fura, hogy miért pont ez a képregény került először feldolgozásra. Érthető, mert divatos a szuperhős téma és megkérdőjelezhető azért, mert ez Millar egyik leggyengébb képregénye. A karakterek nincsenek kibontva, a történet semmi eredetiséget nem tartalmaz, a világ pedig sablonos és következetlen. Persze van egy rejtély a háttérben, de az egy annyira kicsi mellékszál, hogy a megoldást sosem kapunk rá. Potenciál van az alapanyagban és a Daredevil széria alkotója Steven S. DeKnight elsőre jó választásnak tűnt a sorozat kreátorának, de úgy néz ki meghaladta a képességeit.

A Jupiter hagyatéka sajnos nem képes teljesen leküzdeni az alapanyag hibáit. Próbálja a karaktereket mélyíteni, több játékidőt adni nekik, de ezek a pillanatok megmaradnak egy délutáni szappanopera szintjén. Nem sikerül szimpatikussá vagy érdekessé tennie a szereplőit, a párbeszédek kimerülnek üres frázisok és demagóg közhelyek puffogtatásában.

Pedig az alapötlet ígéretes, hiszen láthatjuk milyen érzés lehet Superman árnyékában felnőni. Utopia hiába jó ember, a felelősség érzete túlnőtt a családján is, legfőképp a gyerekein, akik így örök másodikként nőttek fel. Fia megpróbál apja nyomdokaiba lépni, de nem tud megfelelni a Utopia magas elvárásainak. Lánya pedig már nem is erőlködik, elfordult a szuperhős élettől és a sztárok csillogó világába menekült tele, bulikkal, alkohollal és droggal.

A sorozat másik szála elsőre már érdekesebbnek tűnik. Azt láthatjuk, hogy Unió eredeti tagjai miképpen szerzik meg a képességeiket a század elején. Ez egy tipikus high-concept szál, amiben egy nagy rejtély felé vezet a szereplők útja. Itt a bizonyos karakterek is jobban ki tudnak bontakozni, több az eredeti interakció, de a képregényhez hasonlóan nem fut ki sehová a sztori, persze a későbbi évadokban ez változhat, de biztos sokaknak fog csalódást okozni az idővonal befejezése.

Technikailag viszont nem érheti szó a sorozatot. Az operatőri munka csodálatos, tele vannak az epizódok epikus és szándékosan hatásvadász beállításokkal, amik nagyszerűen idézik meg a klasszikus szuperhős ábrázolásokat. Nagyon jól játszanak az alkotók a fények a háttér festményszerű összhatásával. Mikor a szuperhősök akcióznak az mindig epikusnak érződik és ez nagyon jó kontrasztba kerül a nyugodtabb beszélgetős részekkel, amik visszafogottan vannak felvéve.

Ami viszont az epikus csaták negatív pontja azok maguk a harcok, pontosabban a koreográfiák, amik egyszerűen unalmasak. Próbálják a kisebb költségvetést lassításokkal kompenzálni, de ettől csak még rosszabb lesz az összhatás, még jobban látszódnak a minden eredetiséget és fantáziát nélkülöző képsorok. Sokaknak ez meglepő lehet, hiszen a Daredevil és a Spartacus sorozat is tele volt legendás akciójelenetekkel, de azokat a részeket pont nem DeKnight rendezte.

Ami meg minimálisan pozitív irányba nyomja a mérleg nyelvét, a színészek. Habár csak Josh Duhamelt lehetne igazán megemíteni, aki eljátssza a Tom Hanks Superman verzióját, legalábbis civil énjéről egyből rá lehet asszociálni, a hanghordozás és a beszédstílus alapján. Tény, hogy igazán kiemelkedő alakítást nem fogunk látni, de a színészek nem is okoznak csalódást. Sajnos kidolgozatlan karakterekből közepes színészek ezt tudják kihozni.

A Jupiter hagyatéka egy olyan sorozat, amiben nagyon nagy potenciál van egy igazán jó második évadra, de addig meg kell elégednünk egy lassan folyású, de szépen fényképezett középszerű első évaddal, ami a maga nyolc részével legalább nem hosszú.

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3+4