Egy néma világ krónikája – HANG NÉLKÜL 2 (2020) kritika

Premier kritikák | 2021-06-17 | Ben Palmer

A világ miután túl van egy olyan másfél éven, mint ami a tavalyi vírusjárvány megérkezésével elkezdődött, egészen biztos vagyok benne, hogy teljesen másként fog tekinteni az egykori váratlan sikerként berobbanó horror-drámára, a Hang nélkül című filmre, mely egyszerre nyújtott izgalmas táptalajt a posztapokaliptikus művek kedvelőinek, de emellett olyan érzelmi katalizátorral is rendelkezett, ami kevés társ esetén érhető tetten a műfajon belül. Eleinte bár nem volt tervben, hogy folytatódik az Abott család megmaradt tagjainak története, de miután Krasinski a nagyobb büdzsé mellett teljesen szabad kezet kapott szerelemprojektjéhez, így nem hogy a második rész elkészülhetett, de már kanyarban is van egy spin-off rész, illetve az anyaszéria trilógiává való bővítése. Ám ne szaladjunk ennyire előre, vizsgáljuk meg, hogy mitől lehetett ekkora sikere a második résznek, milyen is lett tehát a Hang nélkül 2.

Krasinski tartotta a szavát, s tényleg egy történet folytatását kaptuk meg, így a jelenben játszódó történések eseményei gyakorlatilag ott folytatódnak, ahol az első fejezetben véget értek. Ezért a már családfő, illetve biztos menedék nélkül maradt Evelynnek kell csonkán maradt családját életben tartania ebben a kegyetlen világban, amire kénytelenek lesznek kimerészkedni életben maradásuk érdekében. Kétségbeesett barangolásuk közben találnak aztán rá a kiüresedett lelkű Emmettre (Cillian Murphy), aki annak ellenére tudott még életben maradni, hogy láthatóan már nincs mit vesztenie, mégis valami felébred benne a kis család összetartása láttán.

Nos, a második fejezet bár nagyobb büdzséből gazdálkodhatott a készítők mégis nagyon intelligensen használták fel az anyagi forrásból adódó előnyöket. Emiatt a Hang nélkül 2 nem lett tipikus folytatás, melynek a bőrlehúzás lett volna a fő célja, csak látványosabb és monumentálisabb köntösben, hanem azzal tudott az első film fölé emelkedni a folytatás, hogy műfajt váltott, s horror-drámából mára csak a dráma maradt meg, illetve legfőbb elemeiben egy kalandfilmmé vedlett át a pszichotikus hangulat. Talán ez az első olyan apokaliptikus mozi, amely úgy váltott hangnemet a második fejezetre, hogy koherens maradt a nyitó fejezet gyökereihez, mégse kellett ehhez hangosabbnak lennie, megmaradhatott a maga kis mikro univerzumában, ami miatt csak még hangsúlyosabbá válik számunkra, hogy mennyire törékeny szelete világunknak az élet.

Jót tett az is a folytatásnak, hogy megtarthatta a rendezői székben Krasinski-t, aki így saját szellemiségét vihette tovább, ez az ember pedig újfent megmutathatta, hogy van tehetsége a filmezéshez, amire jobb példa úgy gondolom nem is kell, mint az invázió első napját bemutató snittek feszült hangulatteremtése, ami után csak még nyomasztóbbá válik az Abott család helyzete a játékidő további részében. Leginkább itt látszik a magasabb költségvetés, minden más tekintetben megmaradt a törékeny világ, melyben szó szerint egy zajjal járó rossz mozdulat, s az ember máris prédaként veszik oda a fenevadak martalékaként. Az pedig, hogy elhagyta a horrormentalitást akár még a kárára is válhatott volna az alkotásnak, mert erre a részre már egyáltalán nem mondható klasszikus értelemben, hogy ijesztő lenne, ám a feszültségteremtésből viszont semmit sem vesztett, a játékidő pedig ismételten nem lett túltolva, így a cselekmény egy pillanatra sem ül le, még akkor sem, mikor a moralizálások kapják meg a maguk rivaldafényét. S ha már moralizálás…már az első rész sem volt híján fokozott érzelmi pillanatoknak, s torokszorító cselekménysoroknak, ám a folytatás ilyen téren is rátesz egy lapáttal. Új karakterek kerülnek fókuszba, miközben a régieket még magasabb szintre emeli, így elkerülhetetlen, hogy ne tudjunk izgulni a szereplőkért.

Ez a kép pedig, hogy hitelesen kialakuljon az emberben, ahhoz nagy szükség van igazi színészekre, akik komolyan veszik a szakmájukat, és akár képesek szavak nélkül is, pusztán gesztikulációkkal és tekintetükkel elhitetni velünk azt a megannyi érzelmet, melyet közvetíteni akarnak. Emily Blunt például hiába van ezúttal a kislányát játszó Millicent Simmonds mögé helyezve női karakterek tekintetében, mégis a jelenléte nélkül mind szakmai, mind pedig érzelmi téren kevesebb lenne a film. Bluntnak megvan az a képessége, hogy úgy tudjon még egy szörnymoziban is hitelesen játszani, hogy közben megőrzi személyében azt a bájos hétköznapiságot, ami által a mi szintünkön érezhetjük őt, ezért pedig sokkal könnyebb együtt rezonálni minden egyes érzelmi impulzussal, amit közvetít. Ám, ahogy mondtam az igazi rivaldafényt ezúttal a lányát játszó kolleginája kapja meg, Simmonds pedig képes volt felnőni a feladatához, korát meghazudtolóan éretten játszott, s nem veszett el a vérfrissítést jelentő Cillian Murphy frenetikus játéka mellett sem, aki egyértelműen a legerősebb pontja ilyen téren az alkotásnak, még ha hálás alapanyagot is kapott ehhez.

Az érdemek sorát pedig azzal zárnám, hogy jól érezte Krasinski, milyen irányt is kell vegyen a történet annak érdekében, hogy valami újat is adjon a sztori. Ezért a legfőbb veszélyforrást már nem is maguk a lények, hanem az önmagából kiforduló, a túlélésük érdekében szinte teljes mértékben ösztönlénnyé alacsonyodó emberek jelentik, mely elképzelést nem itt láthatunk először, de ezt a témát szerintem soha nem lehet igazán lerágott csontként kezelni.

Ezen érdemek mellett azért nem szabad kihagyni azon tényeket sem, hogy bár profibban elkészített film a Hang nélkül 2 elődjéhez képest, és bizonyos esetekben felül is múlja azt, ám mégis odavan a meglepetés ereje azzal, hogy például a lények az invázió lehengerlő képkockáin felül nem hatnak már olyan kijátszhatatlannak és legyőzhetetlennek, mint az első rész során. Ez persze olyan tekintetben nem baj, hogy sosem hiba, ha az adott ellenlábas hatalmas ereje ellenére sebezhető, hisz így legalább nem borulnak fel az arányok, ám ez mégis elvesz a tétek és egy-két esetben a feszültség erejéből is, hogy tulajdonképpen van ellenszer a bestiák ellen. A másik probléma, hogy bizonyos logikátlanságokat sikerült a rendezőnek kigyomlálnia, viszont helyette előjöttek újak, amik magát a cselekmény vonulatot drasztikusan nem befolyásolják, de azért szemet szúrhatnak azok számára, akik már az első részben is csak a hibákat keresték. S bár a hangkeverés továbbra is nagyon ügyesen működik ebben a részben is, viszont a zenei aláfestést ezúttal lehetett volna sokkal érzékletesebben is használni, mondhatni a kevesebb néha több alapon, mert az érzelmi fokozottság zene nélkül is meg volt azokban a jelenetekben, melyekhez szánták.

Összességében tehát azt mondhatom, a Hang nélkül 2 nem hogy méltó folytatása az elődnek, de még az első részt is sikerült kicsit újraértelmeznie, miközben szellemisége tekintetében megmaradt abban a mikro univerzumban, amit már a nyitó darab esetében is szerettünk. Igaz a horror él ezúttal többnyire elmarad, s veszített varázsából minimálisan az összkép, de ez még mindig egy igazán feszült, végtelenül izgalmas történet, melynek folytatásaiban is azt kívánjuk, hogy maradjanak olyan emberközpontúak, akárcsak az elődeik.

Kiemelt kép

További képek: TMDb