Gyógyír a léleknek – MINARI - A CSALÁDOM TÖRTÉNETE (2020) kritika

Premier kritikák | 2021-07-10 | Juhász Péter

Vannak filmek, melyekre azért érdemes időt szánni, hogy töltődjünk általuk. Ezeket szoktam én gyógyír moziknak nevezni, melyek nem csupán a vásznon pergő események által lesznek érdekesek, hanem azáltal, ahogy a lélekre hatnak. Lee Isaac Chung megkapó filmje egyike ezeknek.

A történet elején megismerjük a Yi családot, Jacob Yi, a kétgyermekes apuka és férj (Steven Yeun) az 1980-as évek Amerikájában igyekszik új életet kezdeni. Beleunva a csirkefarmon töltött évekbe, naiv lelkesedéssel mutatja be az általa kiválasztott birtokot, ahol álmait szeretné megvalósítani. Felesége erős kétkedéssel fogadja párja földműveléssel kapcsolatos elképzelését, már csak azért is, mert kisebbik gyermekük, David szívbeteg. Férje töretlen lelkesedéssel vág bele a munkába, segítségül a környék szeretnivaló bolondját, Paul-t (Will Patton) sodorja elé az élet. Ketten próbálják megművelni a földet, a kis család pedig olyan kalandba vág bele, ami kihat majd egész életükre. Amikor megjelenik a gyerekek által rég nem látott nagyi (Youn Yuh-jung), akkor fordul csak igazán a feje tetejére minden. A Minari magával viszi nézőjét az álmok kőkemény munkával, sírással és nevetéssel, valamint tragikus pillanatokkal, illetve szívhez szóló üzenettel tarkított birodalmába.

Chung rendezése klasszikus sémát követ. Az álmok földjén megtelepedni vágyó távoli népek meséje rég bevált alap az amerikai filmek esetében. A koreai család őszinte története szépen bontakozik ki, alázattal és tisztelettel mesél a kétkezi munka nehézségéről, a család összetartó erejéről, és a hétköznapok aprócseprő dolgairól.

Tucatnyi vicces pillanat ellensúlyoz kőkemény drámát, amint megjelenik a színen az alakításáért Oscar-díjat érdemelt Youn Yuh-jung, aki sajátos stílusával, egyedi látásmódjával igazi színt visz a kis család életébe, még úgy is, hogy a kis David eleinte fél nagyanyjától. A kettejük között lassan kibontakozó bensőséges kapcsolat adja a film igazi varázsát.

Van valami a keleti gondolkodásmódban, aminek köszönhetően a Minari is azok közé a filmek közé kerül majd fel a polcra, amit öröm időnként levenni. Noha tucatnyi könnyfakasztó pillanata van, mégis oly különlegesen képes mesélni az emberi lélek titokzatosságáról, vágyakról és álmokról, valamint a hétköznapok nehézségeiről, ahogy arra csak kevés alkotás képes.

Ott van például a történet másik kulcsfontosságú szála, az édesapa meséje, ahogy véres verítékkel igyekszik megteremteni családjának a jólétet, mindeközben saját álmát sem akarja feladni. Az ehhez segítségül érkező félnótás Paul szerepében az általam rég látott Will Patton frenetikus alakítást nyújt.

Ha a nagyi a film egyik ikonikus figurája, számomra egyértelműen Paul a másik. A háborúból lelkileg megtörten hazatérő figura, aki megszállottan hisz Istenben, és a maga bohókás módján igyekszik mindenben segíteni Jacob elképzeléseit, a Minari másik alappillére.

A kis David szerepében látható alig 10 éves Alan Kim pedig a hab a tortán. Ennyire aranyos kiskölyköt régen hordott hátán a mozgókép világa. Az ő és nagymamája között lassan kibontakozó ragaszkodás adja meg a Minari esszenciáját.

Nem véletlenül lett ez a film az elmúlt Oscar-szezon egyik nagy kedvence. Amikor szív és lélek ennyire összhangban van egy produkció berkein belül, abból csak valami nagyon jó sülhet ki.

Nos, a Minari esetében ez pontosan így történt. A kiváló színészek mögé egy biztos kezű direktor került, aki tökéletesen tudta, miképp lehet úgy filmre vinni ezt az emberi történetet, hogy az mélyen megérintse nézőjét. Chung a film elkészítéséhez saját gyermekkorából merített. Egy arkansasi farmon nőtt fel, ennek mentén feljegyzett több személyes emléket, amelyeket aztán a történet alapjául használt fel.

"Nagyon nehéz volt, mivel a szüleim nagyon visszahúzódó emberek. Nem is mondtam el nekik, hogy filmet csinálok, amíg le nem forgattam, annyira féltem, mit mondanak majd.” – mesélte egy interjúban.

A Minari egy csodálatos film, gyönyörű képekkel, szépen komponált zenével, mely nem kevés mókás pillanata ellenére meglepően komoly is tud lenni. Valahogy úgy, mint maga az élet. Noha a finálé számomra már kevés meglepetést tartogatott, még így is azt kell mondjam, az utóbbi évek egyik legmeghatóbb, legőszintébb, és leginkább szerethető alkotása. Ahogy a nagyi mondja a filmben, a minari, ami amúgy az egyik legkeresettebb növény Koreában, nagyszerű! Igazi gyógyír a léleknek, és valóban az.

Képek: TMDb