Kínos nosztalgia - AZ UTOLSÓ TITKOS ÜGYNÖK (2021) kritika

Premier kritikák | 2021-08-05 | Faragó Tamás

Az elmúlt években visszatérő elem lett az akciófilmeknek az idős veterán, aki még megmutatja, mire képes. Ez lehet olyan színész, akit fiatalon nem láthattunk hasonló szerepben, mint például Liam Neeson, vagy a VHS korszak ikonikus alakja, aki megmutatja, hogy még nem szorult ki a pályáról, mint Sylvester Stallone.

Persze van, aki irónikusan emlékezik meg legjobb időszakáról, mint ahogy tette ezt Jean-Claude Van Damme is a JVCD-ben. Persze az egy nagyszerű film volt, de a rajongók már régóta szeretnék, ha egy igazi régimódi látványos alkotásban mutatná meg, amit tud, egy olyanban, ami nem Steven Seagal mostani munkásságát idézi. Így gondolta ezt David Charhon is, aki bevallottan nagy rajongója a belga spárgakirálynak és elhatározta, hogy készít a főszereplésével egy régimódi akció-vígjátékot, de bár ne tette volna…

Richard Brumére, a francia titkosszolgálat legjobb és legrejtélyesebb ügynöke, aki már 26 éve otthagyta a céget és zsoldosként éli mindennapjait. Elég sokat tud kormánya viselt dolgairól, de mivel lehetetlen megtalálni inkább nem háborgatják elhagyott fiát, sőt, hogy ne beszéljen a srác teljes immunitást élvez és havi járandóságot kap. Egyik nap viszont egy kotnyeles állami alkalmazott miatt az ifjabb Brumére minden kiváltsága megszűnik és hajtóvadászat indul ellen, így apjának muszáj hazatérnie hogy rendet rakjon és ha már itt van akkor a fia mellett még megmenti Franciaországot is.

Régen szenvedtem annyit film nézése közben, mint Az utolsó titkos ügynök esetében. Az alkotás mindent elkövetett, hogy 90 percig szekunder szégyenérzetem támadjon szerencsétlen a szerencsétlen főszereplő méltatlan meghurcoltatása miatt. Charon egyik legfőbb hibája, hogy nem volt képes belátni, a belga akciósztár bizony megöregedett. Habár Van-Damme még mindig elképesztő formában van és úgy tolja a spárgát, ahogy én soha nem fogom, viszont már nem 20 éves és ez meglátszik a mozgásán. Lassabb és a reakcióideje jóval hosszabb, mint régen és ez nagyon is meglátszik az akciójeleneteken. Ahelyett, hogy olyan koreográfiákat készítettek volna neki, amik sokkal jobban kiemelik a technikáját, inkább vágással és látványos dublőrcserével próbálták kompenzálni a hiányosságokat, de ettől csak még rosszabb a helyzet. Amikor Van-Damme verekszik látszik, hogy a vele szemben állók is próbálják felvenni a lassabb tempót emiatt robotikus lesz az összes harc a filmben, de az akciók nemcsak Van-Damme kora miatt gyengék, hanem az rendező inkompetenciája is közrejátszik.

Charhon borzasztó rendező és ez minden téren megmutatkozik. Nem képes időzíteni, az akciójelenetei ritmustalanok és ötlettelenek. Van egy autósüldözés a filmben, ami Blondie One Way Or Another című számára van szörnyen összevágva. Nincs dinamikája a jelenetnek a dal egyszerűen kilóg onnan, már amikor hallani mert a hangvágás szintén vállalhatatlan.

Ugyanez a súlytalanság jellemző a film humorára is. Nincs bajom a francia vígjátékok pörgős stílusával, de az időzítés hiánya már annál jobban zavar. Nem beszélve arról, hogy a 80-as éveket idéző nosztalgia kimerül olyan ’’poénokban”, amik már a Lumiére testvérek idejében is agyonhasználtnak számítottak. Ennek folyományaként olyan ’’fantasztikus” és ’’eredeti” humorbombákat kapunk mint, hogy Jean-Claude Van-Damme nőnek öltözik és úgy verekszik. Persze ennek semmi értelme meg funkciója, de milyen vicces az öreg akciósztárt így látni, persze hogy az, ha még nem múltál el 12 éves. Ez nem nosztalgia, ez csak nulla kreativitás.

Szóval se normális akció, se jó humor, akkor mi marad? Ja, a színészek! Az egy dolog, hogy meg se próbáltak valamennyire érdekes karaktereket írni, de hogy ennyire egybites humortalan bandát gyűjtsenek össze igazán tehetséges castingosnak kellett lennie valakinek.

A szereplők nagyrésze unszimpatikus és idegesítő, ez legfőképp a főszereplő fiát alakító Samir Decazza-ra igaz, aki végig vinnyogja és grimaszolja a filmet. Az alkotók összekeverték a viccesen és aranyosan balfék karaktert a „de szívesen pofán csapnám ezt az idegesítő hülyét” klasszikus figurájával. Nulla jellemfejlődés és egyetlen egy olyan pillanata sincs, amitől egy másodpercre is szimpatikussá válna, így a szörnyen giccses befejezés még kínosabbá válik.

Persze vannak a színészek közt olyanok, akik próbálkoztak. Így például Assa Sylla, aki amellett, hogy igazi Eyecandy, még valamennyi karaktert is visz a figurájába, habár közte és Decazza-ra közt miért lett szerelmi szál, nem értem, mivel egyetlen olyan pillanatuk se volt, ami ezt hitelessé tenné. A belga frontot erősíti még Eric Judor, aki tapasztalt komikus révén egész üde színfoltja a filmnek. Persze neki sincsenek jó poénjai, de mindent megtesz, hogy legalább a karaktere valamennyire szórakoztató legyen. Végül pedig a sztár, maga JCVD. Bár mondhatnám, hogy legalább miatta érdemes végigszenvedni ezt a förtelmet, de hiába szimpatikus, semmilyen formában sincs kihasználva sem karizmája, sem a komikusi vénája. Próbálja helyzethez igazítva előadni a drámainak vagy viccesnek szánt szövegeit, de nem lehet eldönteni, mikor melyiket adja elő mert, ebben a filmben minden mondat roppant kínos.

Az utolsó titkos ügynök egy elpazarolt lehetőség, ami talán kisgyerekeknek lehet szórakoztató, de azoknak sem szívesen mutogatnám, nehogy életre szóló traumát okozzon.

Képek: TMDb