A gonosz férfiak és a Pindúr pandúrok – LŐPOR TURMIX (2021) kritika

Premier kritikák | 2021-08-26 | Turner

Valóban turmix, de nem a legjobb fajtából: van akció, humor és család, de egyik sem igazán működik. Mint az az ital, ami jól néz ki, míg lövünk róla egy insta-fotót, majd a kukában végzi, mert ihatatlan.

Samet (Karen Gillan) kiskorában elhagyta bérgyilkos anyja (Lena Headey), majd 15 évig nem is találkoztak. Sam is ugyanezt a hivatást választja, és egy nap megment egy kislányt (Chloe Coleman), akinek apját ő maga lőtte le. Ezután mindenki a nyomukba szegődik, hogy bosszút álljanak kisebb-nagyobb sérelmeikért.

Navot Papushado filmje nem szól másról, minthogy az egyenjogúság nevében erőszakkal győzelmet aratnak a főhősnők a férfiak felett, ami minden igyekezete ellenére ugyanazt az egyoldalúságot hozza, mint elődei, amikben fordított a felállás. Feminista filmet gyártani nem jelent egyet azzal, hogy megagyalunk minden ellenkező neműt – akik persze csak ellenségek lehetnek –, sokkal inkább erős, független női karaktereket várnánk el a készítőktől, akiket bátran lehet partnerként kezelni. Ennek ellenére minden figura papírvékony, még a főszereplő bérgyilkos, Sam jellemrajza is végtelenül egysíkú, így nem meglepő, hogy a színésznő gyakorlatilag két órán keresztül csak durcásan réved előre, majd mechanikusan szétrúgja mindenki valagát. Hovatovább, a férfiaktól való görcsös elhatárolódáson túl a nőknek a filmben egy szerepük van: létrehozni és megóvni a családot. Vagyis a sztereotip életcélokat és beidegződéseket sem sikerült levetkőzni.

Ezen felül a történet sem mentes a logikai bukfencektől (még mindig az foglalkoztat, élettelen karral hogyan lehet meghúzni a ravaszt), épp ezért lett volna érdemes a faék egyszerűségű sztorit rétegelt, kidolgozott karakterekkel telerakni, hogy legalább kicsit is érdekeljen a sorsuk. A férfiak által vezényelt egylet munkájáról és fontosságáról vajmi keveset tudunk meg, mint ahogy Sam és az anyja kapcsolatáról is. Bemutatják a viszonyukat és egy női titkos társaság létezését is beemelik, de úgy tűnik, átgondoltabb koncepció nem rejlik ezek mögött, csak ki kellett tölteni a hézagokat. A könyvtáros sidekickeknek semmi funkciója, csak hárommal több nő verhet így szét még több férfit.

Ha valaki nem szeretne belemélyedni a film (nem létező) filozófiájába, csak egy könnyű, délutáni matinét szeretne, jó eséllyel az is csalódni fog. A film legnagyobb érdeme az operatőri munka, a képi világ és a színkezelés. Egységes, sejtelmes, és a ’80-as évek neonszínei a noir-hatással helyenként a Szárnyas fejvadászt idézik. Azonban a Mátrix óta nem láttunk ennyi slowmót, és a korrekten koreografált harcjelenetek némelyike teljesen fel van darabolva – a tekés akciónál pedig felpörgették, mintha kétszeres gyorsításra kapcsoltuk volna a filmet. A cselekmény dinamikája és a vágás ritmusa nincs összehangolva, kényszeresen fel akarták dobni valamilyen technikával a képsorokat, a film gyengeségeit leplezendő.

A patriarchális berendezkedést bíráló Lőpor turmix nem valami üdítő, inkább az a tejszínhabos shake, amit kint hagytak a tűző napon. Didaktikus és fals üzenet a női egyen-nem-jogúságról és az összetartozásról, amiben rendkívül kevés a szórakoztató elem. Bár helyenként stílusos, nem találja a hangját, a Húzós éjszaka az El Royale-ban vizualitásával próbálja felvenni a versenyt. Egyszerű, de nem nagyszerű.

Képek: TMDb