Ne panaszkodjunk! Időnként szükséges az epikus hosszúságú játékidő

Cikkek | 2023-10-24 | Juhász Péter

Léteznek három órás vagy annál is hosszabb filmek, melyek unalmasak tudnak lenni, de az Oppenheimer, Az ír és a Megfojtott virágok nem ezek közül való.

A hosszú filmek olyan hihetetlen művészeti formát jelentenek, mint semmi más. A filmművészet története során (visszamenőleg Abel Gance 1927-es, ötórás Napóleon-eposzáig) a filmkészítők korán felismerték, hogy a történetek nagyvásznon való kibontakoztatásának értékét. A mai világban ezt a hagyományt olyan művészek tartják fenn, mint Ryusuke Hamaguchi, akik értenek hozzá, hogy a nézőket mivel lehet hosszú időn keresztül egy sötét teremben tartani.

2023-ban ezt a tendenciát Christopher Nolan Oppenheimere, Taylor Swift: The Eras Tour (169 perces) produkciója és Martin Scorsese Megfojtott virágok című filmje tartja.

Ez utóbbi 3 óra 26 percig tart, ami az a fajta expanzív játékidő, amivel Scorsese pályafutása során rendszeresen eljátszadozott (Az ír 3 óra 29 perces volt). Ezeken és más projekteken keresztül a mesterfilmesnek kellő tere van arra, hogy igazán epikus történeteket meséljenek el, és a kihívást jelentő ötletek bőséges teret kapjanak. Számos előnye van annak, hogy a nagy rendezők elkötelezik magukat a terjedelmes elbeszélések mellett.

A sok nagyszerű mozifilm ellenére is, amelyeknek szükségük van a hosszú játékidőre, a legtöbb háromórás film elbizonytalanítják a nagyérdeműt, függetlenül attól, hogy milyen a cselekménye vagy a szereposztása. Már maga a gondolat is, hogy ilyen sokáig kell egy helyben ülni, elriaszt.

Még a 94. Oscar-díjátadóra is belopta magát ez a jelenség. Akkor történt, amikor Amy Schumer hosszasan viccelődött A kutya karmai között rovására, kigúnyolva annak túlságosan hosszúnak ítélt játékidejét, annak ellenére, hogy a Jane Campion filmje mindössze 126 percig futott, vagyis mindössze négy perccel tovább, mint a Sonic 2.

Ez több szempontból is ostoba érv, de különösen nevetséges, ha figyelembe vesszük, hogy hány modern mozgókép bizonyította be, hogy igazán felejthetetlen moziélményt csak hosszú filmekkel lehet kapni.

Nem mindenkinek valók az olyan hosszú filmek, mint az Oppenheimer!

Szögezzük le rögtön: attól, hogy nem vagy a szuperhosszú filmek rajongója, még nem leszel "rossz" filmrajongó. Számtalan jogos oka van annak, hogy az emberek óvakodnak egy hosszúra nyúlt mozgóképpel foglalkozni. Leginkább azért, mert nem egy olyan barátom van, akik már szülők, akiknek a csemeték hordáira kell vigyázniuk. A 180+ perces történetmesélés jelentős elkötelezettséget jelent, ha az ember szülő, akinek mondjuk a gyerekekre is vigyáznia kell. Vannak, akiknek gyermekeik mellett, a nap végén még mindig van energiájuk megnézni egy velős és megrázó filmet, de mások érthető módon inkább valami rövidebbet néznének, miután alaposan elfáradtak a munkanap folyamán.

Nem kell feltétlenül kisbabát tartani a karodban ahhoz, hogy rád is érvényes legyen, hogy nem szívesen ülsz be a 180+ perces filmekre. Sok ember számára a filmnézés csak egyfajta háttérzajként szolgál, miközben más feladatokat végez vagy épp a barátaival lóg. Sok hosszú film, például Tarr Béla alkotásai híresek arról, hogy olyan darabok, amelyek nagyfokú koncentrációt igényelnek.

Ez nekem, mint hatalmas filmrajongónak, nem jelent problémát, de biztosan sokan furcsának tartják, hogy fejből emlékszem, mikor mi történt mondjuk a Sátántangóban. Ami az egyik ember számára normális, az a másiknak idegen terület, de ettől még nem feltétlen lesz rossz.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy a háromórás filmeket nem a nagyközönségnek kell megvédenie, hanem a filmstúdióknak és más, hatalmi pozícióban lévő embereknek. Az elmúlt években a streaming-sorozatok 70-80 perces epizódjainak egyre nagyobb térnyerése ellen fellépve egyre több szuperhosszú filmet láthatunk nagyvászonra kerülni.

Hollywood azonban túlnyomórészt azért kerülte a három óránál hosszabb filmeket, mert attól tart, hogy az ilyen hosszúságú filmek kevesebb mozielőadást és ezáltal kevesebb bevételt biztosítanak. Az ilyen kapitalista aggályok figyelmen kívül hagyják a 180 perces vagy annál hosszabb filmek megannyi művészi előnyét.

Martin Scorsese Az ír című filmje a bizonyíték arra, hogy szükségünk van hosszú filmekre.

A "The Irishman is so looooong" (Az ír olyan hossssszúúú) viccek ellenére a közönség el volt ragadtatva Scorsese filmjétől. Alig ment ki róla valaki, és amikor Frank Sheeran (Robert De Niro) abban a konyhai jelenetben lassan rájön, hogy arra kérik, hogy ölje meg legjobb haverját, Jimmy Hoffát (Al Pacino), hallani lehetett a lélegzetvételt a teremben. Több mint három óra elteltével az emberek még mindig mélyen beleélték magukat abba, ami a vásznon történt. Miért ne tennék?

A legendás rendező, Martin Scorsese nagyszabású alkotása, minden percét igazolja a 210 perces játékidőnek. Az utolsó jelenet kísérteties üressége nem lenne olyan nagy hatással, ha nem követtük volna végig Sheeran életét.

Az ír tökéletes példája annak a fajta magával ragadó történetmesélésnek, amely csak akkor lehetséges, ha a filmek ilyen hosszúra nyúlnak. Három órán keresztül elmesélve valóban átéljük valaki életét, és ez a játékidő lehetőséget ad a filmkészítőknek arra, hogy minden szegletét kitöltsék. Ez a hosszúság tökéletes alkalom lehet arra is, hogy valaki a szemünk előtt változzon meg, mint például Ryusuke Hamaguchi 2021-es Vezess helyettem című remekművében. A nézők nem éveket látnak a főszereplő Yūsuke Kafuku (Hidetoshi Nishijima) életéből, amint a súlyos veszteség hullámzó hatásaival küzd.

Ehelyett a háromórás játékidő lassabb tempója lehetővé teszi a nézők számára, hogy felismerjék a fokozatos pszichológiai fejlődést, még ha minimális is. Ezek a dolgok nem történnek egyik napról a másikra, és a Vezess helyettem terjedelmes hossza lehetővé teszi, hogy a valóságnak ez az aspektusa gyönyörűen tükröződjön. Ez a terjedelmes játékidő azt is lehetővé teszi, hogy az olyan fontos jeleneteknek, mint Kafuku vacsorája Lee Yoo-na-val (Park Yu-rim) és partnerével, Gong Yoon-soo-val (Jin Dae-yeon), érdemben kiteljesedjen. Tekintettel arra, hogy ezek a párbeszédek mennyire fontosak az emberek életet megváltoztató eseményekre adott különböző reakcióinak ábrázolásához, nem szabad elsietni őket. A karakterek nem akarnak azonnal távozni a helyszínről, és a Vezess helyettem játékideje biztosítja, hogy a nézőknek sem kell.

Fésüljük át a filmtörténelmet, számtalan példát találunk monumentális filmekre, mint például A Gyűrűk Ura: A király visszatér, amelyek nem csupán egy hosszabb elbeszélésen belül működnek remekül, hanem éppen a terjedelmük miatt kiemelkedőek. Ami még lenyűgözőbb, hogy ezek közül nagyon soknak sajátos oka van arra, hogy miért olyan fontos a játékidejük. A Jeanne Dielman-nak 200 percnél is hosszabbra van szüksége ahhoz, hogy a főszereplő otthoni életének fojtogató tulajdonságait érzékeltesse. Chantal Akerman rendező pedig ez időtartam alatt tökéletesen kihasználja művészi tehetségét. Azok a tulajdonságok azonban, amelyek alapján Akerman úgy döntött, hogy a Jeannie Deilman olyan hosszúra nyúlik, mint amilyen, nem ugyanazok az okok, amelyek miatt a Babylonnak szüksége van a 188 perces játékidőre ahhoz, hogy kreatívan kivirágozzon. Attól, hogy egy film három órán át tart, még nem lesz automatikusan mestermű, de a művészeknek megadhatja a szükséges teret ahhoz, hogy felfedezzék és kibontakoztassák azokat az elemeket, amelyek alkotásaikat minden idők legnagyobb filmjévé tehetik.

Fontos megjegyezni, hogy a 180+ perces filmek nem feltétlen tökéletesek.

Néhánynak tényleg nem kell szuperhosszúnak lennie, különösen a vígjátékok hajlamosak rövid játékidővel boldogulni. (Ha úgy érzed, hogy a Jack és Jillt például gyötrelmes volt végigülni, képzeld csak el, ha a hossza a Barry Lyndon játékidejével vetekedett volna!) Ugyanakkor sok olyan mozgókép is van, különösen a komorabb drámák, amelyeknek ténylegesen három vagy annál is több órán át kell futniuk. Nézzük csak meg a Megfojtott virágok című filmet, Scorsese legújabb remekművét, amely zseniálisan használja ki a 206 perces játékidőt arra, hogy bemutassa az oszázs nép szörnyűséges gyilkosságainak rettentő valóságát. A hosszú játékidőnek köszönhetően nem kell a forgatókönyvíróknak, Scorsese-nek és Eric Rothnak a gyarmatosítás és a rasszizmus borzalmait egyik napról a másikra bekövetkezett eseményként ábrázolniuk, hanem úgy, mint ami egy társadalmat szép lassan felemészt. Azt a kegyetlen valóságot, hogy ezek a gyilkosságok hosszú éveken át folytak, és az áldozatok alig kaptak érdemi segítséget, nem lehetett volna megfelelően kibontani alig 90 percben. A film baljós hangulatának megfelelő kivitelezéséhez 206 percnyi lebilincselő és lesújtó történetmesélésre van szükség.

Eközben a 2023-as Oppenheimer című mozi háromórás játékidejét arra használta, hogy teret adjon egy nem lineáris narratívának, amely átfogja J. Robert Oppenheimer életének hosszú évtizedeit, míg a 2022-es Babylon című film a maga 189 perces játékidejével Hollywood történetének több, egymástól merőben eltérő korszakát örökítette meg.

Impozáns játékidejükkel ezek a filmek bonyolult történeteket tudtak érdemben elmesélni, és nem kellett kivágni belőlük a legfőbb esszenciát, csak azért, hogy beleférjenek egy "piacképesebb" játékidőbe. Ehelyett elég alapanyagot kínáltak a közönségnek ahhoz, hogy még jóval a háromórás játékidő után is bőszen agyaljanak a látottakon.
Még a három óránál jóval hosszabb, fenomenális mozgóképek ilyen kiemelkedő modern példái mellett is nehéz elérni, hogy sok ilyen filmet készítsenek, vagy hogy a nagyközönség értékelje őket.

A hollywoodi stúdiók nem kapkodnak a hosszú filmek finanszírozásával vagy bemutatásával, miközben az ilyen filmekkel szembeni lekicsinylő hozzáállás olyannyira elterjedt, hogy még az olyan, a mozgóképet "ünneplő" rendezvényekre is beszivárgott, mint az Oscar-gála.

Abszolút rendben van, ha nem rajongsz a háromórás filmekért, vagy csak olyan napjaid vannak, amikor nincs energiád megnézni egy ilyen tömény alkotást. (Isten tudja, vannak délutánok, amikor csak néhány klasszikus Simpsons-epizódot szeretnénk látni, és hagyni, hogy az agyunk kiürüljön!).

De amikor egy olyan filmet nézek, mint a Yi Yi Yi, ami a több mint 170 perces játékidejét ilyen lebilincselő eszközökre használja, hihetetlenül hálás vagyok azért, amit a filmes elbeszélések elérhetnek, ha hagyják, hogy tovább és tovább menjenek a játékidő végtelen országútján. Talán itt az ideje, hogy a háromórás filmeket ne dobjuk automatikusan a kukába, és több időt fordítsunk a terjedelmes narratívák egyedülálló előnyeinek megbecsülésére.

Forrás: Collider