Nem vagyunk idegenek – MUD (2012) kritika

Házimozi ajánló | 2023-10-21 | Szombati Zoli

Viszonylag ritkán előfordul, hogy egy filmre a megjelenésekor kizárólag a főszereplő színész személye miatt figyelünk fel, ez esetben annak ellenére (legalábbis velem így történt), hogy Jeff Nichols író-rendező a megelőző esztendőben premierre került Take Shelter okán már nem volt ismeretlen filmes. A címszerepet alakító Matthew McConaughey hollywoodi munkássága kifejezetten érdekes ívet járt be, és éppen a ’10-es évek elején kezdett felvirágozni újra ez a szinte már elveszni látszó karrier. Emlékezhetünk, hogy a texasi születésű McConaughey-t a földijének számító Richard Linklater bizonyos értelemben az American Graffitit megidéző mozijával, a Tökéletlen időkkel fedezte fel magának az álomgyár a ’90-es évek elején, majd az évtized közepén Joel Schumacher intuíciójának köszönhetően (Ha ölni kell) a szélesebb filmrajongói tábor is megismerhette, ráadásul egy szintén tipikusan déli történetben. Hamarosan Robert Zemeckisszel (Kapcsolat) és Steven Spielberggel is forgatott (Amistad), hogy aztán a 2000-es évekre érthetetlen okokból szinte teljesen elsüllyedjen a többnyire teljesen nívótlan romantikus komédiák mocsarában. Kevesen képesek ilyen mélyről Oscart érő alakításig visszajönni, McConaughey-nek viszont hamvaiból feltámadt főnixként sikerült az újbóli áttörés, ráadásul nem sokkal később egy nagyon erős sorozatot is fel tudott mutatni a szakmai reputációja tekintetében (True Detective). A 2013-as teljesen megérdemelt és fényes sikernek (Dallas Buyers Club) már voltak egyértelmű előjelei a ’10-es évek elején, ugyanis mind a Killer Joe, mind pedig a Mud emlékezetes alakítást hozott a részéről. Utóbbival szerencséje is volt a színésznek, mert a rendező eredetileg Chris Pine-t akarta megnyerni rá…

Ma már kijelenthető, hogy Jeff Nichols egy egész jó független filmes, aki többnyire írja is azokat a történeteket, amelyeket lehetősége van megrendezni. Mivel az arkansasi Little Rockban született, így nem meglepetés, hogy miért kötődik a sajátosan déli miliőhöz, melynek a most tárgyalt filmjében igen jelentős hangulati szerep jut, sőt a Mississippi folyó mintha egy külön karakterré és végereményben metaforikus igazodási ponttá válna a történetben. A záráskor még néhány konkrét helyszínt természetesen felidézek, azonban érdemes ezen a ponton említeni, hogy Arkansas államban annyira ritka a hollywoodi forgatás, mint a fehér holló. Ebben az értelemben egyedül talán csak Billy Bob Thornton juthat igazán eszünkbe, aki szintén előszeretettel mozog ezen a vidéken, ráadásul Thornton személyes indíttatású remekműve, a Pengeélen sem nagyon lenne elképzelhető más közegben. A főszereplőn túli castingra mindenképpen érdemes még visszakanyarodni, miután a Mud nagy erőssége a kimagaslóan sikerült szereposztás. A szintén texasi születésű Tye Sheridan például ekkor került fel hollywood „étlapjára”, aki korosztálya egyik legtehetségesebb színészének tekinthető, amit rögvest bizonyított is. Sheridant mintegy kétezer aspiránsból választották ki, hiszen a film főhőse és motorja valójában a segítőkész és talpraesett tinédzser, Ellis karaktere. Ez a remek szerepmegformálás tökéletes ajánlólevélnek bizonyult, hogy a rákövetkező esztendőben Nic Cage oldalán tűnhessen fel a Joe című zseniális szociodrámában, amely Amerikát szintén a ritkán látható alulnézetből mutatja meg mellbevágó őszinteséggel. Olyan nagy név is feltűnik még a vásznon, mint a veterán Sam Shepard, akire a rendező konkrétan Tom Blankenship szerepét írta. Ellis szüleit Sarah Paulson és Ray McKinnon játsszák - az apaszerep ezúttal sokkal árnyaltabbnak és így hálásabbnak tekinthető. A romantikus drámai vonulathoz szükséges Junipert a bájos Reese Witherspoon szállítja szerethető alakításával. Michael Shannon (Ellis barátjának nagybátyja) külön kiemelést érdemel, hiszen ő Nichols messze legkedveltebb színésze, s ha alkalmuk nyílik rá, mindig együtt is forgatnak: ezúttal időbeli egyeztetési nehézségek okán csak egy rövidebb megjelenésre nyílt lehetőség. Érdekes tény végül, hogy ez volt Joe Don Baker (King) halála előtti utolsó megjelenése a fimvásznon - rá szerintem a Scorsese rendezte Cape Fear remake magánnyomozója kapcsán emlékezhetünk leginkább.

Azt kell mondjam nem ok nélkül szerepelt anno a film a cannes-i versenyprogramban. A Mud különösen kedvelhető vonása, ahogyan a zsánereket hangulatos és természetesen megnyilvánuló eleggyé ötvözi, melynek Mark Twain regényeihez hasonlatos varázsa lesz végül. Hiszen bőven akadnak coming-of-age vonásai a történetnek a maga intenzív nosztalgiát ébresztő felhangjaival, de egyúttal romantikus dráma és akcióelemeket felvonultató krimi is, miközben a vidék szűk közösségét alulnézeti perspektívából láttatja, így a társadalmi látlelet a sajátos természeti képekkel együtt eleve markáns és ritkán tapasztalható atmoszférát biztosít a filmnek. A viszonylag hosszú játékidő ellenére unalomba fulladó periódusok egyáltalán nincsenek, noha az árnyalt karakterábrázolások fokozatos és részletes kibontása miatt a tempó többnyire komótos. Jelentős erény, amilyen módon a rendező a nézőt bevonja a történetbe, és ebben a megkapónak érezhető megközelítésben nem pusztán a gyerekkorunk iránti nosztalgiafaktorra épít, hanem arra a bennünk munkáló vágyra az egyre inkább atomizálódni látszó és farkastörvények uralta társadalmi viszonyok közepette is, hogy azt érezzük, sosem vagyunk egyedül (ezért is a fenti címválasztásom). A Mud nem pusztán egy klasszikus gyerekbarátságot mutat fel két vidéki kissrác között, hanem egy konfliktust is felvállalni képes empátiát és megelőlegezett feltétlen bizalmat a bajba került embertársunk irányában, aki korábban ugyan teljesen idegen volt számunkra, de minden jel szerint „érdemes” őt megmenteni. (Nyilván ez leghihetőbben úgy működik, amennyiben a filmben ábrázolt korosztálykülönbség adott, hiszen egy tinédzser személyisége még plasztikusabb, és sokkal kevésbé előítéletes, ezért szenzitívebb is). Nichols tehát érzékelhetően nagy hangsúlyt fektet és sikerrel is abszolválja azt a nyilvánvaló törekvését, hogy a szereplők közti interakciókat alaposan felépítse, sőt arra is, hogy a felvonultatott karakterei és a belőlük is fakadó élethelyzetek ne legyenek egysíkúak és tipizálhatóak, holott a sztori alapvetően egyszerűnek mondható. Arkansas állam keleti részén járunk, a Mississippi mellett, amely az átlagemberek mindennapjainak a szerves része. Ellis és szülei számára olyan mértékben, hogy biztosítja a szerény megélhetésüket, sőt konkrétan a folyón lévő rozzant házikóban laknak. Ellis és legjobb cimborája, Neckbone (Jacob Lofland), a közeli kis szigeten egy magányosan bujkáló férfira bukkan, aki állítása szerint arra vár, hogy a közeli városban tartózkodó gyerekkori szerelmével, Juniperrel találkozva együtt elmenekülhessenek. Mud múltjának megismerhető részletei fokozatosan tárulnak fel a fiúk előtt, így hamar bizonyossá válik, hogy hathatós segítségük nélkül ebből a pácból a férfi nem fog tudni kimászni. Ellisék úgy döntenek, hogy teljesítik a kérését, ám idővel egyre több bonyodalommal kell szembenézniük… Mint említettem, az autentikus arkansasi táj számottevő hitelességi faktor a filmben, így értelemszerűen a rendező itt is forgatott az állam délkeleti részében. A sziget a Mississippin Eudora közelében található. Juniper moteljének (Executive Inn) és Ellis parkolóbeli verekedésének helyszíne Dumas, a családi csónakházé pedig Crocketts Bluff (a folyó itt nem a Mississippi, hanem az egyik mellékága, a White River).