Nem nőnek való vidék – FELPERZSELT FÖLD (2010) kritika

Házimozi ajánló | 2023-10-23 | Szombati Zoli

Bár ritka csemegének számítanak, de szinte garantáltan katartikus filmélménnyel kecsegtetnek azok a sorsdrámák, amelyek úgy istenigazából arcul tudják csapni a fogékony nézőt. A mára (joggal) sikerrendezővé avanzsált francia-kanadai Denis Villeneuve karrierjét ez a remekmű alapozta meg, hiszen a Felperzselt föld volt az első olyan filmje, amely világszerte ismertté vált, ráadásul a megvalósítás nívója és a súlyos témaválasztása okán egyaránt jelentős visszhangot váltott ki. Érdekesen indult Villeneuve rendezői pályafutása, pontosabban annak jól elkülönülő korai stációi. A mainstream igényes vonulatának részeként azt már sokan jól ismerik, hogy Hollywoodban mit mutatott fel az elmúlt tíz esztendőben, hiszen a legkülönfélébb műfajokban alkotott maradandót, ám mindig is egy drámai látásmóddal rendelkező filmes maradt. (Mint az korábban már kiderült, számomra még mindig a legelső Amerikában forgatott filmje van a csúcson ezek közül: a Fogságban egy igazi mestermű a szememben a feszült és komor atmoszférateremtésével, illetve az izgalmasan kidolgozott karakterrajzaival). Az ezredforduló előtti alkotásaiban a rendező még nem igazán volt képes megmutatni a zsenijét, sőt tudtommal ezeket a művészieskedően elvont filmjeit nem is szereti. Ez olyannyira igaz lehet, hogy közel egy évtizedig nem is rendezett mozifilmet, mintegy tudatosan vonult vissza. Villeneuve munkásságában 2009 és 2010 jelenti a markáns fordulópontot, ezt a két filmjét azonban még francia nyelven forgatta. A Polytechnique mellbevágó drámaisága bizonyos értelemben előkészítette az első igazán nagy dobását, így ez a valós eseményeket megidéző alkotása is már igazán jelentősnek tekinthető. Bár a játékidő meglehetősen rövid, a ’89-es montreáli egyetemi mészárlást sokkolóan erős vizualitással vezeti elő, így sokat megvillant a tehetségéből. A kisiklott életű, frusztrációit nőgyűlöletté transzformáló tömeggyilkost ráadásul azzal a színésszel játszatta el, aki hamarosan a Felperzselt föld kapcsán is lehetőséghez jutott. A fekete-fehérben tálalt izgalmas dráma szerencsére sokkal több egy jól megkomponált, öncélú erőszakpornónál, így feltétlenül érdemes a figyelemre. A rendező hármas nézőpontból követi a tragikus eseményeket: egyrészt megpróbál a sötét motivációk mögé betekintést engedni, de egyszersmind tanulságosan bemutatja azt is, hogy az elszenvedők lelki traumái egész életen át tartó megnyomorítottságot okoznak.

A Felperzselt föld (az eredeti francia címválasztással „tűzvész”) pedig oly mértékben döntöget morális tabukat, hogy a megtekintése nem éppen laza szórakozás (sőt, kifejezetten felzaklató), ennek ellenére a komoly filmdrámákat kedvelőknek egyszerűen kihagyhatatlan. A forgatókönyv igen erős, a mozgóképes adaptáció a rendező által választott tagolt narratív megközelítésben pedig egyáltalán nem szokványos és nem is könnyedén befogadható, viszont megéri a - feloldozással egyébként egyáltalán nem szolgáló - katarzis miatt. Ám bármennyire is elsőrangú filmélménnyel van dolgunk, valószínűleg nem fogjuk túl sokszor elővenni a művet, olyannyira depresszív tónusú. Eredetileg egy 2003-as színdarabról van szó, amelyet a Kanadában élő libanoni származású Wajdi Mouawad szerzett, aki hazájában az erőteljes politikai véleményformálásáról ismert. A kétszeresen is megrázó oidipuszi történettel Villeneuve egy montreáli színielőadáson találkozott először, s ennek hatására döntötte el, hogy nagyon szívesen megrendezné, akkora potenciál rejlik benne, ráadásul amúgy is kedveli az erős akarattal rendelkező, válaszokat kereső, állhatatos karaktereket ábrázolni egy tragédia keretrendszerében. A sztori kontextusba helyezéséhez érdemes tudni, hogy az 1975 és 1990 között zajló libanoni vallásháború idején történt kaotikus eseményeken alapul, de Villeneuve igyekezett a cselekmény helyszínét nem konkretizálni. Mivel öt évig dolgozott a scripten, eközben a párbeszédeket gyakorlatilag teljesen kicserélte, de a szereplőket és a főbb szerkezeti elemeket megtartotta. Az író egyébként brilliánsnak nevezte az elkészült filmet és nagyon dícsérte a rendezést… A történetmesélés a jelennel indít, ugyanis kettős idősík jellemzi kezdettől, hiszen a fókuszban mindvégig egy család múltjának a felgöngyölítése áll. Édesanyjuk halálát követően a kanadai ikerpár, Jeanne és Simon Marwan a közjegyzőnél (aki a család barátja és Nawal Marwan munkaadója volt) szembesülnek anyjuk meglehetősen furcsa, de egyértelmű és határozott végakaratával, amely szerint fel kell kutatniuk az apjukat és a testvérüket, ráadásul utóbbi létezéséről ezúttal hallanak először. Az anya ehhez a feltételhez köti azt is, hogy őmaga rendes temetést kaphasson. Simon erősen vonakodik, így Jeanne indul útnak, hogy az arab származású édesanyjuk ismeretlen múltját felkutassa, és megtalálja a fontos válaszokat. Egyikőjük sem sejti, milyen szörnyű titkokat rejtenek az eltelt évtizedek, amelyek a saját identitásuk intaktságát is alapjaiban befolyásolják.

A személyességet előtébe helyező filmet a kendőzetlenül realista ábrázolás jellemzi, így nem meglepő a kézikamerák és az arcközeli képek előszeretett használata. A rendező nyilvánvalóan tudatosan alkalmazza a viszonylag apró szekvenciákra „szilánkosan” széttagolt, időben is folyamatosan váltakozó szemelvényes történetmesélési módot, amely egyrészt utalás a homályba vesző múlt összeillesztésének mozaikdarabkáira, másrészt arra a rendkívül zaklatott lelkiállapotra, amely mindkét idősík főszereplőinek a sajátja és kényszerű osztályrésze. Én ezt nagyon remek megközelítésnek találtam, mert nem csak hogy frappáns, de több ponton célszerű is a szorongató feszültség fokozásának praktikus eszközeként, illetve a végkifejlet emocionális komponensének egyúttal további sodró hangsúlyosságot ad, amint a feltárt szálak a tragédia tetőpontján végzetszerűen összefutnak. Mindemellett a Közel-Keleten járva olyan nyers szokásrenden alapuló világba kaphatunk bepillantást a film révén, amely a nyugati kultúrkörben élők számára (szerencsére) teljesen ismeretlen. A színészi játékról feltétlenül szót kell ejteni, hiszen egészen minőségi alakításokat láthatunk. Egyszerre van középpontban az anya és az ikerpár sorsa, de elsődlegesen a színésznők viszik a prímet. A több mint három évtizedes időtáv okán Villeneuve Nawal Marwan legfontosabb szerepére kezdetben több színésznőben gondolkodott, de végül úgy döntött, hogy a marokkói-spanyol származású belga Lubna Azabalra esik az egyedüli választása, miután látta őt a Mennyország most című filmben. Nekem még jobban tetszett Mélissa Désormeaux-Poulin gyönyörű (arc)játéka, amint Jeanne megformálójaként állhatatosan a múlt rejtélyeinek nyomába szegődik a remélt válaszok után kutatva, dacolva a súlyos lelki megpróbáltatásokkal. A Polytechnique főszereplője, Maxim Gaudette (Simon) ismét nagy lehetőséget kapott, de most sem okozott csalódást. További erény, hogy a rendező olyan torokszorító feszültséget teremt a megdöbbentő fejlemények tükrében, amelyre kevesen képesek. Ráadásul úgy, hogy nyers erőszak viszonylag mérsékelt mennyiségben van csak jelen, hiszen Villeneuve ha teheti erősen ódzkodik az ilyen tónusú jelenetek alkalmazásától, miután őt a hatás érdekli elsődlegesen, nem pedig a tett. Az erőszakspiráltól sújtott nyugtalanító atmoszférába nem sok zenei motívum fért bele (többnyire környezeti zörejeket hallunk csak), viszont a Radiohead két disszonánsabb dalrészletét is érdekes módon felhasználta a rendező. Ahhoz képest, hogy milyen nagy formátumú drámáról beszélünk, a rangosabb nemzetközi díjak eléggé elkerülték, így például a legjobb külföldi filmes Oscar-díj is elmaradt. (Ami nem különösebben baj, mivel ez a film túl jó az Oscarhoz. Bár a ’10-es évek legelején azért még valamivel komolyabban volt vehető a díj, mint manapság). A közel-keleti jeleneteket Jordániában lőtték kéthetes etapban, s részben a főváros, Amman is szerephez jutott Bejrút „helyettesítőjeként”. Számomra izgalmasabbak a kanadai, jelesül a montreáli helyszínek, legelsősorban a nyilvános strand medencéje, amely szerencsére még ma is megvan ugyanolyan formájában a Pelican Park nyugati oldalán, a Rue Masson mellett.

Gyártási év: 2010
Rendező(k): Denis Villeneuve
Író(k): Denis Villeneuve, Wajdi Mouawad

Főszereplő(k): Rémy Girard, Lubna Azabal, Mustafa Kamel, Hussein Sami, Mélissa Désormeaux-Poulin, Maxim Gaudette, Dominique Briand
Műfaj(ok): dráma
Címkék: denis villeneuve, felperzselt föld, dráma, kritika, 2010

Értékelés: