A személytelen uralomra tör – ALIEN: COVENANT (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2023-11-12 | Szombati Zoli

Ridley Scott, a zsánerteremtő hatású A nyolcadik utas: a Halál rendezője finoman fogalmazva megosztotta a közönséget (az Alien-univerzum keményvonalas rajongóit is beleértve), amikor tizenöt év szünet után hozzányúlt a legendás sci-fi horror szériához az előzménytörténetekkel, amelyek méretes katyvasszá duzzasztották a franchise körüli állóvizet, azaz nem éppen a legideálisabb irányt sikerült megragadni. A következőkben megpróbálom körüljárni a két elkészült film, jelesül a Prometheus (2012), de legfőképp az öt évvel később premierre került Alien: Covenant azon vonatkozásait, amelyek (többnyire joggal) okot adhattak a fanyalgásra, de a mérleg másik serpenyőjét sem fogom elfelejteni, miután sokkal megengedőbbnek bizonyulok az említett filmekkel kapcsolatban, mint a többség. Felesleges lenne tagadnom, hogy elfogult vagyok, így a szokásosnál szubjektívebb lesz a megközelítés. A katyvasz kifejezés amit használtam, úgy gondolom helyénvaló, hiszen még maga a rendező és a Fox sem állt a helyzet magaslatán a széria körül kialakult fejetlenséggel, össze-vissza irányváltásokkal, így nem csoda, hogy az előzménytrilógiát be sem fejezték. (Sőt, a korai stádiumban még négy filmről szólt a fáma). Az a tény, hogy végül hagyták a levegőben lógni az egészet, számomra eléggé fájdalmas csalódás a fentiek ellenére is, hiszen majd megöl a kíváncsiság, hogyan kapcsolódtak volna az 1979-es nyitányhoz. Rögtön hozzá kell tenni, hogy sajnos Ridley Scott is bőven részese volt annak, hogy ilyen szinten elbaltázták (legalábbis a nyilvánosság által tudható információk alapján), vagyis nem lehet pusztán üzleti szempontokra fogni, hogy a Fox - pontosabban az új jogtulajdonos, a Disney - elkaszálta a folytatást. (Én a Fede Alvarez rendezőtől hamarosan érkező Alien: Romulustól már nem várok semmit, látván a nyámnyila színészfelhozatalt.) Szintén a szerencsétlen körülmények sorát gyarapítja, hogy anno Neill Blomkamp ötlete - mely szerint az ikonikus A bolygó neve: Halál után vette volna fel a történet fonalát, teljesen zárójelbe téve Fincher és Jeunet folytatásait - biztató kezdetek után nem valósulhatott meg, ráadásul az a projekt még Sigourney Weaver érdeklődését is felkeltette. Ebből a nézőpontból viszont talán jobb is, hogy nem forgatták le, hiszen Ripley igen kedvelt karakterének „emlékezetét” így nem befolyásolhatta, ebben a vonatkozásban az 1997-es epizód is már eléggé neccesnek volt nevezhető.

Ha már az ezredforduló előtti négy rész szóba került, röviden hangozzék el az értékelésem velük kapcsolatban. 1979-ben a csodás atmoszférájú nyitány H.R. Giger koncepciójával megalapozta a műfajt (ráadásul majdnem teljesen angol filmként), Ridley Scott és Sigourney Weaver neve felkerült Hollywood étlapjára, Ellen Ripley pedig a mozitörténet egyik legnagyobb hatású karakterévé vált. A folytatás lehetőségét a professzionális hozzáállású James Cameron kapta, aki a franchise sokak szerint legjobb részét szállította A bolygó neve: Halál dinamikusabb történetvezetésével, amely Ridley Scott elismerését is kiváltotta. Számomra ez a film jelenti az Alien-univerzum ékkövét, amelynek munkálataiban a Terminátorhoz hasonlóan a legendás trükkmester, Stan Winston szintén jelentékenyen vette ki a részét. A legtöbb rajongó szemében David Fincher valóban szerencsétlen körülményekkel terhelt 1992-es rendezői debütálása felér egy szentségtöréssel, de én nem osztom ezt a nézetet: az Alien³ helyszíne, a Fiorina 161 börtöntelepe számomra a franchise legnyomasztóbb jeleneteit alapozza meg, a hangulatteremtési faktora egyszerűen zseniális. Az első négy közül legkevésbé a sajátos látásmódjáról nevezetes Jean-Pierre Jeunet filmje sikerült, amely Ripley „feltámasztásával” kicsit meg is erőszakolta a szériát (miután Weaver visszautasíthatatlan gázsit kapott), de az Alien 4. - Feltámad a Halál szolgált izgalmakkal és kitűnő dizájnelemekkel is, ráadásul visszahozta a történetbe a királynőt, amelynek felbukkanása az 1986-os folytatás csúcspontját jelentette akkor. Az egy-egy űrhajóról elnevezett ’10-es évekbeli epizód eredettörténetként már más irányt követ, különösen a teremtést fókuszába helyező Prometheus, hiszen Scott narratív értelemben szakítani akart a korábbi koncepciókkal, majd fokozatosan kívánta közelíteni azt egy összekapcsoló résszel, amiből végül nem lett semmi. A megosztott rajongói tábor és a vegyes fogadtatás jól láthatólag revízióra kényszerítette az eredeti elképzeléseket, így a megfelelni kívánó Alien: Covenant már olyan lett, mint egy összetákolt, kényszerű hibrid, amely a hektikus tempóváltásaival és a meglehetősen szedett-vedett, olykor idegesítően béna karaktereivel könnyen kelti a szétesettség benyomását. Sőt, a rajongók érezhették úgy is, hogy átverték őket. Jól emlékszem, hogy az első megtekintéskor milyen fokú csalódást keltett bennem is, hogy a megkezdett történeti szálat az emberiség teremtésével csaknem teljesen elvarrták, a trilobita és deacon alien-forma a Teremtőkkel együtt konkrétan zárójelbe került, tehát a Prometheus fő csapásiránya az utalásokon túl nem folytatódott, Dr. Shaw (Noomi Rapace) karakterét - Daviddel, az androiddal szemben - pedig teljesen kiírták a kánonból, bár karaktere közvetetten fontos maradt, mint a xenomorphok „evolúciójának” meglehetősen bizarr részese.

2103-ban, tehát bő tíz évvel járunk a Weyland Corporation expedíciós űrhajója, a Prometheus „eltűnése” után. A USCSS Covenant kolonizációs céllal úton van az emberi életfeltételek szempontjából feltérképezett Origae-6 bolygó felé, miközben a legénységen kívül kétezer telepest és ezernél több embriót szállít a fedélzetén. Egy baleset következtében az űrutazást meg kell szakítani, amíg a felébresztett személyzet a helyreállítási munkálatokkal nem végez. A Covenant kapitánya ráadásul egy szerencsétlen tűzeset következtében meghal. Helyére a rangidős Oram léphet, akinek további, sorsfordító döntéseket kell meghoznia, miután kóbor rádióadást fognak egy közeli szektorból. Az üzenet csakis embertől származhat, így a legénység nagyobbik része leszáll az ismeretlen bolygóra, ahol katasztrofális csapdahelyzet vár rájuk… A film legnagyobb nyereségének színészi fronton Michael Fassbender számít, főleg úgy, hogy az android karaktert a történetvezetés kiemelten kezeli, ráadásul egyedül David jelenti a közvetlen kapcsolódási pontot az előző epizóddal, aki a teremtés „frankensteini” aktusát viszi tovább a tökéletes xenomorph organizmus kreálásának türelmes procedúrájával, miközben a saját létezésével és hatalmával kapcsolatos kérdéseket feszegeti a mesterséges intelligencia személytelen alanyaként. Miután az Alien-univerzumról van szó, így megkerülhetetlen a fontos szerepet betöltő, erős női főhős személye, akit ezúttal a londoni születésű Katherine Waterstonnak (Daniels, a terraformálásért felelős tiszt) volt szerencséje eljátszani. A színésznő igyekezett nem gondolni arra, hogy önkéntelenül is Weaver teljesítményével fogják majd összehasonlítani, ami persze megugorhatatlan lécet jelent, de számomra megnyerő volt a játéka, így viszonylag elégedett voltam a casting ezen részével. Oram kerül előtérbe még a csapatból, akit a tapasztalt karakterszínész, Billy Crudup alakított. Nekem valahogy mindvégig volt egy olyan rossz érzésem vele kapcsolatban, hogy ideges, mert meg van rettenve a feladattól. A többi karakterre nem nagyon érdemes szót vesztegetni, mert sajnálatosan gyengén lettek megírva, egy részük teljesen észrevehetetlen maradt, vagy éppen következetlenül, mondhatni idiótán viselkedett. (Az idegen bolygón történő sisak nélküli, azaz minimális védelmet is nélkülöző grasszáláson képtelenség napirendre térni. Ennél már csak a Prometheus azon jelenete volt idegesítőbb, amikor önként és dalolva szabadult meg a sisak garantálta védelemtől az expedíció állítólagos tudósa.) A szimpatikus Tennessee-t játszó Danny McBride volt egyedül a kellemes meglepetés, aki a korábbi szerepeivel ellentétben egy igazán kedvelhető karaktert szállított a Covenant pilótájaként. Folytatom a pozitívumokkal, mert számomra azok is vannak. Engem egy alien-mozi legfőképpen a hangulati elemeivel, a végletesen elidegenedett atmoszférájával, illetőleg az épített díszletekkel és célszerű dizájnelemekkel tud teljesen levenni a lábamról, ami ezúttal is megtörtént, bár sokat lenyúlt az előző epizódokból, sőt koppint a Szárnyas fejvadászból is. Imádtam a Covenant folyosóit és egész fedélzetét, a Planet 4-re leszálló komp dizánját kívül-belül, de a Pompeii szellemvárosát megidéző necropolis díszleteit szintén, David kis „magánlaboratóriumával” egyetemben, amely olyan volt, mintha Dr. Lecter rendezte volna be a legszebb napjaiban. Egyedül a bolygóról történő menekülés jelenetsora nem varázsolt el, ott nagyon átjött a green screen „hatás”.

Ha már azt az irányt választotta a stúdió és Scott, hogy a xenomorphok eredetéről óhajtja fellebbenteni a fátylat, akkor David (és Walter, a Covenant sorozatgyártott androidja, mint afféle alteregó) erőteljes kiemelését én praktikusnak éreztem, noha több ponton elég kiszámíthatóak voltak az interakcióik és azok következményei, sőt néhány jelenet kritikátlan alkalmazása (például az elhíresült furulyázás) erős visszatetszést váltott ki, sőt rosszabb esetben elkezdtek a nézők röhögni, amit azért illett volna érzékelni korábban. Fassbender mindenesetre kiteljesedhetett (érdemes megfigyelni az igen hangsúlyos nyitójelenetet, mennyire perfekt minden szempontból), ami az ő kvalitásait figyelembe véve sokat emelt a színvonalon. A legtöbb néző sajnos pont ezekkel a szekvenciákkal nem tudott mit kezdeni, részint azért is, mert jelentősen megtörték a tempót és belemagyarázó hatást keltettek. Sokakat egyáltalán nem érdekeltek a filozofikus megközelítések, egy szenvtelen egó felsőbbrendűségével felvértezett, a humán egyedeket fogyóeszközként kezelő, öntudatra ébredt android uralomra törő démonikus motivációja az emberi faj iránti tökéletes megvetéssel párosulva pedig végképp nem, holott ezek igen izgalmas felvetések a jelenünk vonatkozásában is, amelyet éppen eluralni készül az AI. A Jed Kurzel prezentálta zenei elemeket (melyek szintén erőteljesen idéznek meg korábbi részeket) felettébb izgalmasnak találtam, mint az atmoszférateremtés elmaradhatatlan eszközét ebben az univerzumban. Az emberiséget végső soron kiirtani szándékozó Teremtők biofegyverként létrehozott mutagén folyadékával való kísérletezgetés felvetése magával hozta a xenomorphok eredetének kifejtését (még ha nem is teljesen a Giger által megálmodott biomechanikus fajtát láthattuk ezúttal, hanem organikusabbat), ami a velük kapcsolatos misztikumnak nem feltétlenül tett jót, viszont az elvakultabb rajongókat kielégítette - az idegen űrhajó és a „space jockey” eredetét korábban már a Prometheus felfedte. A Planet 4 igen agresszív, első generációs neomorphját is megismerhettük a speciális fertőzéstípus eredményeként, ezeknek az expressz gyorsasággal kifejlődő lényeknek a „születése” hordozta egyben a legsokkolóbb, legvéresebb képsorokat is. Összességében azt lehet mondani, hogy a megújulást nélkülöző, nosztalgiafaktorra építő, ámde remek hangulati megvalósítás mellett még a filmet kedvelők számára is fájóan jelen voltak bizonyos inkonzisztens elemek, amelyek kidolgozatlansága vagy történetbe erőszakolása minimum zavaró. Sok illúziónk és reményünk nem lehet az univerzum további filmes bővítéseivel kapcsolatban sem, amikor ennyire kapkodóan és iránytévesztetten kóválygott még Ridley Scott is az utóbbi időszakban - bár szerintem ezek zömét a stúdió nyomására tette, így igazságtalan lenne csak rajta elverni a port a több-kevesebb csalódásért. Szokás szerint a forgatási helyszínekre szeretnék még röviden kitérni. Egy ilyen műfajú film esetében értelemszerűen a stúdiókörnyezet dominál, melynek fő kereteit az ausztráliai Fox Studios nyújtotta Sydney-ben, de rövid utóforgatási periódusra Angliában is sor került. (Leavesden Studios). A Planet 4 erdős-vizes környezetéhez Új-Zélandon találtak megfelelő helyszínt. Ezeket a külső forgatási napokat a Fiordland National Park területén töltötte a stáb, a Milford Sound nevű fjord mellett.