A nagydumás zsaru visszatér - SHAFT (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2019-07-17 | Vászláv

A Netflix idén sem áll le és egymás után adja ki a jobb, illetve kevésbé jobb filmjeit. Ezek között volt rengeteg nagyon várós alkotás, melyek sajnos nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket és néhány igazi pozitív csalódás is. Azonban legújabb mozijuk egy igazi sötét ló volt a szememben, melytől nemhogy az első előzetesek, de még az első öt perc után sem tudtam, hogy mit várjak. Csalódni csalódtam, az tény, de hogy rég örültem már ennek ennyire az is biztos.

Közel 20 esztendő után porolták le ismét a mocskosszájú, laza, de legfőbbképpen cool fekete nyomozó karakterét és nem, nem Axel Foley-ról beszélek most, hanem Shaftról. Hogy ki is ő? Nos a ’70-es évek ikonikus figurája egy egész trilógiát, illetve egy sorozatot mondhat magáénak, melynek köszönhetően a mai napig korlátozott népszerűségnek örvend a tengeren túl. Ezt a bad ass stílust próbálták meg újra elhozni a 2000-es prequel-el, amely egyszerre folytatása is volt az akkor már 30 éves elődjének, hiszen a főszereplő, habár ezúttal nem Richard Roundtree volt, hanem karakterének unokaöccse, akit mit ad Isten szintén John Shaftnak hívnak. És, hogy ki is játszotta el őt? A bad ass-ség királya, a lazaság ura, Samuel L. Jackson. A párosítás tökéletes az átkötés pofátlan, a film pedig unalmas, így nem is olyan meglepő, hogy a több részesre tervezett franchise második darabjára 19 évet kellett várni, hogy aztán az ne is a mozikban, hanem a Netflixen landoljon rögtön.

A történet középpontjában JJ Shaft áll, aki a Samuel L. Jackson játszotta John Shaft fia. JJ-t a biztonsága érdekében apja még kiskorában elhagyta, így anyja egyedül nevelte fel. A srác az FBI kiberrészlegén adatelemző és a legkevésbé sem hasonlít apjára. Mikor azonban gyerekkori barátját megölik mégis az immár magánnyomozóvá vált John Shaft segítségét kell kérnie, hogy megoldja a szövevényes (?) ügyet.

A cselekmény minden darabja ezerszer látott, akárcsak a konfliktusok, a karakterek vagy éppen a fordulatok. Ennek ellenére a Shaft legújabb kori inkarnációja egy piszkosul szórakoztató kis mozi lett, amelynek minden pillanata olyan, mintha a ’70-es évekből húzták volna elő. A párbeszédek ide-oda pattognak, a polkorrektség árnyéka se látszik meg, a zene üvölt miközben a városról készült nagytotálok váltogatják egymást, a vagány verdák brummognak, az alulöltözött csajok pedig dorombolnak, no meg persze csak úgy ömlenek a skulók akár kell, akár nem. Nincs itt semmi túlgondolva vagy éppen túlbonyolítva és ez adja a Shaft sava-borsát, ugyanis mindezt egyszerűen marha szórakoztató figyelni.

Samuel L. Jackson-ról köztudott, hogy már önmagában véve megtestesíti Shaft figuráját, így a kisujjából ráz ki egy nagyszerű rutinalakítást, amelynek minden pillanata aranyat ér. Ugyanakkor a fiát játszó Jessie T. Usher sem hoz szégyent a Shaft névre, ugyanis mind az anyucikedvence MIT-s jófiút, mind pedig a szépen fokozatosan kemény zsaruvá érő ügynököt remekül hozza. Ezúttal is felbukkan az eredeti Shaft-ot játszó Richard Roundtree, aki szépen hozza a nosztalgiafaktort abba a filmbe, amely már önmagába véve egy nosztalgiafaktor. Szóval amint látható, az amúgy zseniálisan sikerült poszter prómódumája („More Shaft than you can handle”) nem hazudtolta meg magát és rendesen el vagyunk eresztve Shaftekkel. Örülünk Vincent? Örülünk.

A rendezést végző Tim Story, akinek mellesleg olyan borzalmakat köszönhetünk, mint az Amerikai taxi vagy éppen a régi Fantasztikus Négyes-filmek ráadásul nem volt rest rengeteg popkultúrális utalást és önreflexív elszólást is beletenni filmjébe. Így kerülhetett bele például az az emlékezetes eset, mikor a mi szegény Samuel L. Jacksonunkat valaki összekeverte Laurence Fishburne-el.

Mindennek ellenére azért helyén kell kezelni a Shaftet, ugyanis hiába szórakoztató és hiába nézeti magát ez a lendület nem bír el egy közel 2 órás játékidőt és miután megunja az ember, sajnos rohamosan romlik a film élvezhetősége. Szerencsére ez viszonylag csak későn történik meg, addig pedig tökéletesen el lehet nevetgélni a Shaftek nyújtotta poénokon

Összességében a Shaft 2019-es változata egy kifejezetten szórakoztató és szerethető alkotás lett, amely nem akar nagyot vállalni, de amit csinál azt jól csinálja. A tökéletes retro feeling ellenére egy percre sem lassú vagy éppen poros, inkább csak jól ismert és szeretett, sőt szerethető mozi lett, amelyet az ember bármikor meg tud nézni, hogy ne mindig csak köpenyes igazságosztókat és patikamérlegen adagolt polkorrekt szópárbajokat hallhasson sok száz-milliós franchiseok köré burkolva. Egyszeri megnézésre mindenkinek ajánlom.

Képek: TMBd

A film Mafab oldala