Fájó őszinteség – JOE (2013) kritika

Házimozi ajánló | 2020-04-16 | Vászláv

Egy filmről általában elmondható, hogy a végletek jelennek meg benne. Van jó és rossz, bátor és gyáva, menny meg pokol. Ezen koncepciót követve szeretjük mi nézők is, ha az alkotók eljuttatják hőseiket egészen a sötét tónusú kezdettől, a megváltással határos végcélig. Ezért is elképesztő, amikor egy alkotás a lassú és kilátástalan rohadást, a masszaszerű reménytelenséget és a sötét realitást tudja elhozni a nagyérdeműnek. Ráadásul tegye mindezt úgy, hogy mi csak tátott szájjal nézzük, hogy a végén még a stáblistát is végigülje a döbbent nagyérdemű. A Joe nem más, mint az egyetemes feel bad film, amely 2 órás játékideje alatt, képes minden pillanatában egyszerre hű maradni önmagához és végig egy kis megváltással is szolgálni karakterei számára.

„Nem kell uraznod. A barátom vagy, megértetted?”

A cselekmény egy Isten háta mögötti nebraskai kis településen játszódik, ahol látványosan lepusztulóban van nemcsak az emberek és a környezet, hanem a lélek is. Itt tengeti mindennapjait az egykori fegyenc Joe, aki egy fakivágó vállalat helyi középvezetője. Egy nap egy tizenpár éves srác toppan be hozzá, hogy alkalmazza őt is a napszámosai között. Ahogy Joe egyre jobban megismeri a fiút úgy lesz egyre dühösebb és kétségbeesettebb a világra, amely körülöleli és lassacskán megfolytja őket. Azonban nem feledheti, nem a világ a gonosz, hanem az emberek.

Talán nem is kell többet elmondanom az amúgy kifejezetten izgalmas és nemegyszer kiszámíthatatlan sztoriról. Az alkotásban Joe, a srác és az ő apja kapják a főszerepet, az ő karakterükön keresztül pedig az a réteg, melyet alkotnak, melybe belesimulnak.

Egészen fantasztikus atmoszféra lengi körbe a filmet, amely minden pillanatban tökéletesen idomul figurái utazásához és a cselekmény alakulásához. A lassú és megállíthatatlan vég érzete lenyűgözően kalauzolja végig nemcsak hőseinket, hanem a nézőt is, aki nem is nagyon képes a tv képernyőjén kívül másra figyelni Joe Odüsszeiája közben.

Lassan csordogáló rendezés és okos történetvezetés jellemzi szinte végig David Gordon Green munkáját, aki amúgy olyan filmeket dirigált még le, mint az Ananász Expressz, a Bostoni erő vagy éppen a legújabb Halloween. Korábbi és későbbi munkái, azonban még csak megközelíteni sem tudják a Joe mélységeit. A remek rendezéshez fantasztikus operatőri munka és erőteljes zene párosul. Mind egy célt szolgál, hogy a nagyérdemű belekerüljön ebbe a nebraskai pöcegödörbe és átérezze - még hacsak 2 óra erejéig is-, hogy milyen sötét és magányos világban élünk. Egyedül. De vajon tényleg egyedül? Talán ez az a kérdés, melyre a Joe leginkább keresi az egyébként cseppet sem megnyugtató választ, miközben rengeteg történetszemelvényt mutat be és emberi sorsot tár elénk. Green filmje eléri, hogy kényelmetlenül és feszélyezve érezze magát a néző a teljes játékideje alatt.

A színészi alakítások pedig tökéletes harmóniát alkotnak a mozi karaktereivel. Közülük is ki kell emelnem Gary Poultert, aki a fiú apját játssza és aki egyébként a valóságban is egy hajléktalan volt, akinek ez az egyetlen filmes szerepe. Sajnos nem sokkal a forgatást követően az utcán halt meg, ami csak tovább mélyíti a Joe szörnyű mondanivalóját.

A tinit alakító Tye Sheridan is remekel, nem véletlenül láthattuk őt azóta több hollywoodi blockbuster fontosabb szerepében (Ready Player One, X-Men- filmek) is. És persze ott van a Joe talán legeslegnagyobb durranása Nicolas Cage, aki több, mint tökéletesen kelti életre a címszereplőt. Az egészen fantasztikus alakításokra képes színészlegenda élete egyik legjobb formájában parádézza végig a filmet, hol szokatlanul visszafogott, hol eszméletlenül erőszakos játékkal. A Joe-n minden pillanatban érződik, hogy egy kitörni készülő vulkán, melyet jobb nem piszkálni, mert így vagy úgy, de boldog befejezés itt bizony nem lesz. Cage ezzel a filmmel újra nagyobb elismerést kapott, melyet sajnos azóta sem tudott megismételni. Ha karrierjére visszatekintünk, akkor ez az a szerep, amiért legutóbbi évtizedét nem nevezhetjük totális bukásnak, annak ellenére, hogy egyébként nem egy jó filmben alakított remekül a 2010-es években is. A színész később úgy nyilatkozott, hogy talán Joe karaktere az, aki legközelebb áll hozzá filmográfiájából. 

A mellékszereplők is kifejezetten jók és pont annyira karakteresek, hogy hitelesek legyenek. Érezhető, hogy Green számos helyit játszatott filmjében az autentikusság végett.

A Joe amellett, hogy egy elképesztő hangulatfilm, mesél is. Mégpedig mélyen. Nem derül ki az összes figura minden motivációja, de őszintén szólva nem is kell. Nem lenne hiteles. Elejtett félmondatok, régi sérelmek és érdekes utalások színezik tovább ezt a sötét tablót, amely akár napokig is képes hatása alatt tartani az embert. Ezért is a Joe nem az a film, amit gyakran újra akarna nézni, vagy amit a felébe odacsöppenve végig tudna ülni valaki. Egy kőkemény dráma, aminek meg kell adni a kellő időt és a lehetőséget, hogy kibontakozhasson, mert máskülönben nem tudja megadni azt az élményt, amit egyébként nyújtani képes. 

Kevés alkotás születik, ami magáénak mondhatja azt a titulust, melyet a Joe kiérdemelt, az ultimate feel bad moziét. Semmilyen szinten sem könnyű darab, ezért nem is várható el, hogy mindenkinek elnyerje a tetszését. Ennek ellenére, nagyon ajánlom, hogy vegyetek egy mély levegőt, ülj le elé és hagyd, hogy a hatása alá kerülj. Higgyétek el, nem a filmben fogtok csalódni, hanem az emberekben.

Képek: IMDb