Egy ikon születése – PISZKOS HARRY (1971) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2022-10-16 | Szombati Zoli

Ha van olyan tágabban értelmezett műfaj, melynek filmjeivel Dunát lehetne rekeszteni, akkor az a krimi. Ami persze teljesen érthető, hiszen izgalmas történeteket lehet velük vászonra ültetni, megágyazhat erős (karakter)drámáknak éppúgy, mint vígjátékoknak (buddy cop filmek), ráadásul van egy olyan funkciója is, amire talán alapból nem gondolnánk: el lehet "játszani" bennük a való életben tabuként szereplő ölés aktusát. Ezt az "igényt" valaha a Colosseum gladiátorjátékai elégítették ki a maguk naturális módján, napjainkban azonban jobbára megteszi a művér és az eljátszott történetek megtekintése is. Nem arra célzok természetesen, hogy a mozikat pszichopaták töltenék meg. A halálnak - különösen ha szokatlan, erőszakos - olyan erős misztériuma van még a modernitásban is, hogy valószínűleg ilyenkor merünk kicsit szembenézni vele, amikor ránk nézve nincsen semmi tétje. A másik faktora a zsáner népszerűségének a kíváncsiság: általa betekinthetünk egy számunkra ismeretlen, elzárt világ kulisszái mögé (akár a bűnelkövetők, akár a bűnüldözők kapcsán), amelyre - elsősorban az amerikai filmek - elég gyakran rá is játszanak a maguk klisés túlzásaival. És nem szabad kifelejteni az igazságtétel iránti vágyat sem, mely ott munkál az emberekben. A bőség zavarának köszönhetően jelentős számban tudunk megnevezni olyan alkotásokat, amelyek színvonalukban képesek megugrani azt a bizonyos magas mércét. Mivel a film művészet, kell hogy legyen kulturális beágyazottsága, ennélfogva egyáltalán nem irreleváns maga a korszak, amely életre hívja - utóbbi megállapításra kifejezetten eklatáns példa a Piszkos Harry. A '70-es évek legelejének nagyvárosi Amerikája mindennek volt nevezhető, csak nyugodtnak nem. Vietnam morális próbatétel elé állította a radikalizálódó társadalmat, az amerikai álomba vetett hit megkopott, az anyagi erőforrásokat pedig az elhúzódó háború kiadásai nyelték el, így az anyaországban egyre csak nőtt a megosztottság, a bizalomvesztés, az elégedetlenség, míg az általános életszínvonal esett. A zűrzavarra egyfajta természetes reakcióként jelentek meg a filmvásznon a rendpártiságot erélyesen hirdető, megalkuvást nem ismerő, büntető típusú karakterek...

Az öntörvényű San Francisco-i igazságtevő, a korhangulatra felettébb jól rezonáló Harry Callahan felügyelő 1971-ben jelent meg először a mozikban, Clint Eastwood emlékezetes tolmácsolásában. Eastwood ragyogó karrierje közismerten három fő pillérre támaszkodott. Sergio Leone spagettiwesternjei (a Dollár-trilógia) a '60-as évek közepén gyors ütemben sztárstátuszba emelték. Még az évtized végén megkezdődött az együttműködése másik mentorával, Don Siegellel is, melyet további négy film követett a '70-es években. Első közös munkájuk, a Coogan blöffje indította el a westernelemeket is félreérthetetlenül megidéző nagyvárosi zsaruszerepeit, tehát a macsó irányvonal ment tovább. A harmadik pillér természetesen a rendezőként elért sikereit jelenti, amely egyértelműen a '90-es évek elejére érett be, noha a Nincs bocsánat előtt is akadtak már figyelemreméltó dobásai (például A törvényenkívüli Josey Wales). 1971 az egyik legikonikusabb karakterének megszületésén túl abból a szempontból is kiemelkedő éve volt, hogy ekkor lépett színre először direktorként: a Játszd le nekem a Mistyt! című lélektani krimije a rajongói fanatizmus árnyoldalait mutatta be. Ráadásul ugyanebben az esztendőben kezdődött meg az immár hosszú évtizedek óta tartó legendás kapcsolata a Warner Bros. filmstúdióval. A Universal birtokolta a jogokat, ám hagyta az opciókat lejárni. Az ABC mutatott érdeklődést, hogy egy tévéfilmet készítsen belőle, de a csatorna mégis visszakozott, mivel túl erőszakosnak találta a forgatókönyvet. A Warner vásárolta meg végül a jogokat, az akkori elképzelés szerint Irvin Kershner rendezte volna a filmet, Frank Sinatrával a címszerepben. Visszalépésüket követően Burt Lancaster, Steve McQueen és Paul Newman is elutasította a részvételt. Utóbbi javaslatára Eastwoodot keresték meg, aki biztosította a stúdiót, hogy elvállalja a közreműködést azzal a kikötéssel, hogy Don Siegellel dolgozhat (akinek viszont a Universallal volt hosszabb szerződése). Az akadályok elhárultával a Warner még átfésültette a végső scriptet a fegyvermániájáról nevezetes író-rendezővel, John Milius-szal. A történet eredetijét egyébként egy házaspár írta, melynek női tagja - Rita M. Fink - dolgozta ki Callahan karakterét részleteiben. A film lényegileg egy könyörtelen párharcot helyez a fókuszba, így keríteni kellett egy olyan színészt, aki hihetően alakítja a sorozatgyilkos, valószínűsíthetően háborús PTSD-ben szenvedő pszichopatát (Scorpio). Meglepetésre egy teljesen ismeretlen arcot castingoltak, mégpedig Eastwood kérésére, akire nagy hatást tett - az egyébként erősen pacifista, a fegyverektől irtózó - Andy Robinson színpadon látott teljesítménye, és valóban szétesettnek, őrültnek ható arcberendezése. A mozifilmen ezzel a szereppel debütáló színész az alakítása után állítólag még halálos fenyegetéseket is kapott, ami bizonyos értelemben dícséret. :) A többi szereplőt sem játsszák különösebben nagy nevek, de például John Vernon (a polgármester), vagy Reni Santoni (Harry társa, Chico) azért többeknek ismerős lehet. Érdekesség, hogy Albert Popwell - egy kivétellel - a széria mindegyik filmjében játszott, akár homlokegyenest eltérő karaktereket.

Ötven évvel ezelőtt a maga kemény, unortodox stílusával bizony eléggé újszerűnek hatott a film, melynek sztorija nyilván nem különösebben bonyolult. San Franciscót egy módszeres figura tartja rettegésben, aki úgy tűnik kedvtelésből, sajátos módon gyilkolászik a magas épületek tetejéről. Az áldozatait minden jel szerint esetlegesen választja ki, kapcsolat nincsen közöttük, ráadásul indíték híján a zsaruk dolga igencsak nehéz. A magát Scorpio névvel illető orvlövész közben üzeneteket küldözget a városvezetésnek és a rendőrségnek, melyekben pénzt követel. Az SFPD "fenegyereke", Harry Callahan nyomozó - és az ő 44-es Magnumja - kezd el foglalkozni az üggyel, amely egyre inkább megbénítja a város nyugalmát. A piszkos melókra szakosodott zsaru nem kispályázik, amennyiben a veszélyes bűnözők kiiktatásáról van szó, így a hatáskörét számos alkalommal túllépő módszerei a törvény betűje szerint nem feltétlenül makulátlanok: Callahan ugyanis az áldozatok jogaiért áll ki messzemenően (melyet az akkori politikai légkör jobbára figyelmen kívül hagyott). Azonban ő az egyetlen, akitől a város vezetése még megoldást remélhet... A történet érdekessége, hogy kikacsintás szinten reflektál a korszak legtitokzatosabb gyilkosságsorozatára. A Zodiákus is hasonló üzeneteket küldött a rendőrségnek és fenyegetőzött az iskolabusszal - míg Callahan jellemrajzának kidolgozásához a nyomozást vezető David Toschit is figyelembe vették. (Poén, hogy David Fincher 2007-es remekműve a mozijelenetben a Piszkos Harry-re utal vissza). A brutalitást kendőzetlenül felvállaló film ugyan eltalálta a kort és szerette a közönség, de ennek ellenére akadtak negatív visszhangok is. Veszélyesnek ítélték az üzenetét, sőt akadt, aki egyenesen fasisztának minősítette. A szikár történetvezetési mód egyébként nagyon illett a rendező stílusához. Siegel nem arról híres, hogy tökéletesen megkomponáljon sziporkázó dialógusokban bővelkedő jeleneteket, viszont ahhoz nagyon ért, hogy a kamera által, komótos tempóban meséljen realisztikusan és izgalmasan. A számos légi- és éjszakai felvétellel a rendező mesterien érzékelteti a város lüktetését, mint az akció színterét. Ezúttal a film régimódi zenéje is nagyon eltalálta a hangulatot, sőt Lalo Schifrin jellegzetes taktusai az atmoszférateremtés kifejezett eszközei. Az oldshool akciókrimi legnagyobb ereje, hogy az igazságérzetére mindenek felett hallgató címszereplő karakterét helyezi a középpontba, akinek a céljaival könnyen megy az azonosulás, ám nem feltétlenül könnyű idealizált amerikai hősként tekinteni rá. Callahan egy kötődések nélküli magányos farkas, akinek a magánélete kiüresedett a felesége elvesztését követően. Konzervativizmusa alapjain saját becsületkódex szerint működik, de nem csapatjátékos alkat: az a típus, aki nem bízza másra a kényes feladatok végrehajtását, hanem maga jár az ügy végére, kerül amibe kerül. A bürokratákat megveti, a feletteseivel gyakori a konfliktusa, és mivel köp a formalitásra, így kimondja amit gondol. Nem kifejezetten a diplomatikus megoldások embere, de a hatékonysága és az eredményessége megkérdőjelezhetetlen. Ez az öntörvényű, badass attitűd pedig imponálóan és újszerűen hatott a zavaros társadalmi viszonyok közepette - a reményvesztettség, a kiábrándultság, és a frusztrációk okozta düh uralta időszakban. 1971-ben a Piszkos Harry szinte újradefiniálta a műfajt, és nem csak a további négy - szerintem kevésbé jó - folytatásnak ágyazott meg, hanem Callahan személyisége kiindulópontként szolgált későbbi legendás zsarukarakterek (például Martin Riggs, John McClane) megalkotásához is. Eastwood markáns, kaszkadőri feladatokat is bevállaló helytállása kivívta Arnold Schwarzenegger tiszteletét, sőt a későbbi akciófilmes karrierjét erősen inspirálta.

A hangos sikernek volt köszönhető, hogy 1972-ben útjára indulhatott a San Francisco utcáin tévésorozat, amely Michael Douglast sztárrá tette. A kaliforniai város mint közeg szinte önálló karakterként lép elő a filmben is, azonban forgatási helyszínként elsőként New Yorkot, majd Seattle-t vették tervbe. Eastwood csatlakozása után dőlt csak el, hogy San Francisco, a szülővárosa lesz a befutó. A forgatás tekintetében részben a Bay Area (Marin County) is érintett volt az emlékezetes zárójelenet okán, illetve akadt egy Los Angeles-i külső stúdióhelyszín is, ezek tárgyalását hagyom a végére. San Franciso összképe természetesen változott azóta, számos helyszín átépült már, de szerencsére közel sem mind. A nyitány medencéje (mely évtizedek óta nem üzemel, de a helye ma is ott van) a Hilton tetején található, míg a szemközti tető, ahonnan a gyilkos lesben állt, a Bank of America Centeré a California Streeten. Akkoriban utóbbi volt a legmagasabb felhőkarcoló a városban, a Transamerica Pyramid ugyanis még csak az alapozásánál tartott. Ha már a háztetők szóba kerültek: a második gyilkossági kísérlet helyszíne a Washington Square Parknál a Dante Building, míg az öngyilkosjelöltet Callahan később az Embassy Hotellel szemközt lévő Academy of Art University épületének tetejéről hozza le. A városvezetéssel történő találkozók helyszíne a SF City Hall, mely a széria néhány további részében is feltűnik. Komoly érdekesség, hogy valóban a polgármester irodájában forgatták le a megfelelő jeleneteket! Az épület jellegzetes lépcsősorát is láthatjuk az interiorok között, amely valószínűleg Az elveszett frigyláda fosztogatói végéről a legemlékezetesebb. A rendőrség épületének utcai részeit a Hall of Justice homlokzatánál forgatták, míg az irodabelsőket a régi Pacific Gas & Electric Building (Market Street) szolgáltatta. Nagyon kedvelem a filmben, hogy valóban azokon a konkrét helyszíneken jár a kamera, amelyek ténylegesen elhangzanak (ami koránt sincs mindig így). Ez a hozzáállás leginkább akkor szembeötlő, amikor a gyilkos alaposan megdolgoztatja Callahant a pénzzel teli táska ide-oda szállításakor. A "találkozó" végső célpontja a Mount Davidson Park nagy betonkeresztje, amely napjainkban is ott áll. Természetesen feltűnik többször is az elmaradhatatlan Golden Gate Bridge. A leszámoláshoz a híd északi kivezetőjétől (Fwy 101) mintegy 15 km-re lévő Larkspur melletti kőfejtőt (Hutchinson's Rock Quarry), és annak bányatavát használták, amelynek ma már nyoma sincsen. Rég betemették, és mi más épült volna a helyén, mint bevásárlóközpont és apartmanházak. A híd, melyről Callahan az iskolabuszra ugrik, 2003 óta szintén a múlté, miután egy teherautó súlyosan megrongálta. A film elején a bankrablást megakadályozó Callahan nem valós utcán kapcsolta le az elkövetőket, hanem a Universal egyik nagy backlot "utcája" szerepelt (New York Street). Sajnálatos módon az egykori díszlet 1990-ben tűzvész martaléka lett, miután egy helyi biztonsági őr szándékosan felgyújtotta a területet! Hasonlóan építették újjá, de 2008-ban egy baleset miatt ismételten leégett, viszont a jelenlegi állapot már kevéssé hasonlít a filmben látottakhoz, holott pontosan ugyanott helyezkedik el. A jelenet megoldása egyébként egészen zseniális, hiszen teljesen valósághű érzetet kelt, ráadásul itt hangzott el a széria filmes szállóigévé vált egysorosa: "Do I feel lucky? Well, do ya, punk?" 

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3