Egy válás csodája – KRAMER KONTRA KRAMER (1979) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2017-10-22 | Juhász Péter

1979-ben került mozikba Dustin Hoffman és Meryl Streep főszereplésével a valaha készült legjobb/legszebb filmes alkotások egyike. Egy kis család széthullásának szentimentális meséje, egy gyermek szemén keresztül, egy apa belső harcán át. Dustin Hofman élete egyik legkiválóbb alakításában, Meryl Streep Oscar- díjas kíséretében. 

Az év egyik nagy filmes meglepetése a Columbia Pictures háza tájáról, Peter Benton (Senki bolondja) remek rendezésében érkezett és aratott osztatlan sikert. 5 Oscar- díjat érdemelt, legjobb film, főszereplő, mellékszereplő, rendezés és adaptált forgatókönyv kategóriában. Mai napig hatalmas kedvenc, pedig nincs benne semmi más, mint színtiszta érzelmek és azok tökéletes tolmácsolása nagyvásznon.

Dustin Hoffman törekvő építész, élete nagyrészt munkája körül forog. Esténként kényelmesen tér haza családjához, ahol felesége és kisfia várja. Vagyis, várta. Eddig. A háttérbe szorult asszony ugyanis megelégeli szerepét és nehéz döntés árán hatalmas lépésre szánja el magát. Elhagyja férjét és gyermekét, akit mindennél jobban szeret. A film innen indul és a középpontba apát és fiát helyezi. Nagyszerűen! 
Nem is tudom már, hányszor láttam a filmet és minden egyes alkalommal együtt éltem meg a mozgókép egyik legszebb történetét a főszereplőkkel. Ez az a film –a Love Story mellett- melyet képtelen vagyok könnyek nélkül végignézni. Mi a titka?
Nos, a kiváló színészek. A tökéletesen felépített, érzelmekben gazdag történet minden perce maga az élet. Sikerült az alkotóknak oly módon megragadnia a lényeget, hogy azt képes legyen mindenki befogadni. 

Egy magára maradt, karrierista apa, aki eddig igazán nem került túl közel kisfiához élete legnagyobb kihívásával néz szembe, mikor az első Anyu nélküli reggelre ébred. Éhes csemetéjének elkészítendő egy rántottát nagyobb kihívás, mint bármely munkahelyi projekt.
A színpadi stílusban felépített mozi gyönyörűen mutatja be a férfi és fiú harcát a mindennapokban. Hoffman és filmbeli kisfia (a tüneményes Justin Henry) kettőse a filmtörténelem egyik legkiválóbb párosa. Az az elementáris átélés, amit ők ketten produkálnak a kamerák előtt a mai napig etalon kategória. Az alkotók méltón lehettek büszkék a végső vágásra. Színészek és a megvalósítás terén is a film a legtökéletesebb példája a „kevesebb olykor több” mondásnak. 

A Kramer kontra Kramer ereje emberségéből fakad. Ahol kell, nevetünk, máskor sírunk a karakterekkel együtt. A színjátszás csúcsa, amit például a tárgyalótermi jelenetben Streep és Hoffman előad. Olyan átéléssel küzdenek egymással és önmagukkal, hogy beleborzong az ember. 
Amikor Justin Henry sírva fakad, mert édesapjával akar maradni a válóper után, egyszerűen képtelenség könnyek nélkül végignézni.

Dustin Hoffman harcát a mindennapokkal, Meryl Streep belső vívódását, amiért elhagyja szeretett kisfiát, a kilátástalanság szülte alkalmi szeretőt, a bíróság kőkemény ítélőszékét, egy apa könnyes felismerését, mennyire távol áll fiától… mind-mind roppant komolysággal és ugyanakkor sokszor gyermeki bájjal bemutató, végtelenül érzelmes történet a filmvilág örök klasszikusainak egyike. Fénylő csillag a mozi világ egén, azon ritka alkotások egyike mely sok évtizeddel később is ugyanakkora erővel hat nézőjére, mint a bemutatás évében. 

Az ilyen filmek miatt tartom igazán értékes művészetnek a celluloidra álmodott mesék alkotását.