A CineMániás - Az Online filmmagazin - Klasszikus / Elfeledett - A mesék fauntasztikus útvesztőjében

A mesék fauntasztikus útvesztőjében – A FAUN LABIRINTUSA (2006) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2018-02-21 | Pavlics Tamás

Hogy Guillermo del Doro kitűnő mesélő, az a kezdetektől fogva világos, azonban csak ezzel mutatta ki a foga fehérjét.

Mielőtt részletesebben belekezdenék del Toro 2006-os remekművének dicsőítésébe, le kell szögeznem, hogy nem különösebben rajongok a mexikói rendező munkásságáért. Persze mindig is világos volt a számomra, hogy egy egyedi vizualitással rendelkező direktor, akinek a lelkesedése tisztán érezhető minden munkáján, egyszerűen csak nem találtam a filmjeivel a közös hangot. Pedig az Ördöggerinc is már egy sajátos zseniről árulkodott, ő rendezte az egyetlen, igazán élvezetes Penge filmet, de a két Hellboy-mozin, vagy a Tűzgyűrűn is tetten érhető, hogy nem csak a szörnyekért, hanem magáért a moziért is hatalmas lelkesedést tanúsító igazi geek a fickó. Viszont itt van A faun labirintusa, amely éppen annyira színtisztán mese, mint amennyire színtisztán mozi. Vagy amennyire del Toro-mű.

Márpedig A faun labirintusa, igazi nagybetűs MESE, amely egyszerre modern és mégis végtelenül tradicionális. Modern nem csak abban az értelemben, hogy a II. világháború utolsó szakaszába 1944-be helyezi a cselekményt, hanem a tónust, már csak a közegből adódóan sem fél horrorisztikus maradni (del Toro valószínűleg képtelen lenne is rá és ezzel úgy fest ő is tisztában van). Mindemellett tradicionális, hiszen a kis Ofeliának (Ivana Baquero tüneményesen ártatlan és naiv) a faun három, nem túl bonyolultnak tűnő próbáját kell kiállnia, amely mégis megpróbáltatások sora elé állítja. Ebben nem kis részt nevelő apja, Vidal kapitány (Sergio Lopez maga az ördög) is közrejátszik, aki szigorúan fogja a háztartást és terhes feleségét éppúgy, mint amennyire könyörtelenül leszámol a helyi partizánokkal.

Tulajdonképpen A faun labirintusa két film egyben. Egy klasszikus (rém)mese az áldozathozatalról és egy kegyetlen háborús – pontosabban inkább háborúellenes – film, amelyeknek két végpontján ott csücsül Ofelia és Vidal. Gyakorlatilag az ő párviadalukról szól a film: egyikük maga a megtestesült tisztaság, aki amennyire törékeny, annyira hatalmas a fantáziája, míg másikuk amennyire hatalmas, befolyásos ember, annyira rideg, taktikus és számító. Mert bármennyire is Ofelia a főszereplő, ez valamelyest mégis Vidal filmje: ő a háború poklának a megtestesítője. Nincsenek érdemi érzelmei, mindenkit bárminemű gondolkodás nélkül feláldoz, ha az az ő nagyságát, a legendáját veszélyezteti. Születendő fiához is ez az egyszerű érdek fűzi: hogy tovább vigye a nevét, azt a nevet, amit már így is vér és hazugságok (a történet az óráról és az apjáról ezt jól példázza) szennyez be.

Eme két figura közti összekötő kapocs pedig a fantázia világát képviselő faun és a realitás szörnyűségeiben mindvégig erős házvezetőnő Mercedes. Előbbi szerepében del Toro kabalaszínésze az 5 tonna smink alatt most is bravúros Doug Jones, ahogy utóbbiban is Maribel Verdú nem csak Ofeliában, hanem a nézőben is képes tartani a lelket. Ők játszanak abban közre, hogy a megelevenedő fantáziavilág képes legyen hatással lenni a szó szerint véres és kegyetlen valóságra és ugyanez igaz fordítva, de ebből a párviadalból, avagy a jó és a gonosz harcából értelemszerűen csak egyikük kerülhet ki győztesen.

Del Toro pedig bravúrosan játszik el mind a mesei elemekkel, mind a háborús filmek kliséivel. Egy amerikai rendező kezeiben egy hasonló alapanyag vélhetően a látványos próbatételekre helyezte volna a hangsúlyt és valószínűleg a közeg, a tálalás is visszafogottabb lett volna például egy kertvárosi iszákos bunkó mostohával, így az üzenet és a történet súlya sem döngölné úgy földbe az embert. Az egyik legfőbb rendezői bravúr, hogy a megelevenedő fantáziavilág a legkevésbé sem barátságosabb, mint a háborús közeg, különösen a második próbatétel esetében, és ezekben del Toro éppúgy kiélheti a vonzalmát a különleges rovarok, tündérek és lények iránt, mint a valóságban az óraszerkentyűk íránt, aminek dramaturgiai szerepet is szán.

Közel tökéletes mese A faun labirintusa, amelyben talán csak az Ofelia számára oly fontos anyuka szerepe sikkad el és a fináléra Vidal figurája talán már túlontúl is rátelepszik a filmre. Ez azonban mit sem von le értékeiből, mely szerint a fantázia sokszor a legnagyobb fegyver a kezünkben, amelyet a valóságban ragadt szörnyetegek képtelenek ép ésszel felfogni, próbálkozzanak akármennyire.