Tűzön és tengernyi vízen keresztül - WATERWORLD - VÍZIVILÁG (1995) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-03-22 | Vászláv

A nyilvánvaló biztonságon túl, sok mindenre ad lehetőséget a minden hájjal megkent filmrajongónak a többhetes bezártság. Bepótolhat alapvető klasszikusokat, újranézhet rég nem látott kedvenceket és persze átrághatja magát a mai napig vitatott filmtörténeti jelentőségű műveken. Nos, én a Waterworld-el pontosan ez utóbbit tettem.

A távoli jövőben a sarki jégsapkák olvadásának köszönhetően immáron egész bolygónk csak egy hatalmas és összefüggő óceánná vált. A maroknyi fennmaradt fajtársunk leginkább füstölő farkas vagy áldozati bárány szerepben tetszeleg. Mindenki csak álmodozik a legendás Szárazpartról, melyre állítólag egy kislányra varrt tetoválás vezet el. Egy nap egy rejtélyes tengerész érkezik abba a közösségbe, ahol a gyermek él.

Valószínűleg már ezzel is bő lére eresztettem a cselekmény részletezését, hiszen ki ne ismerné minden idők egyik legelátkozottabb projektjének, legdrágább filmjének és legnagyobbat hasaló alkotásának, a Waterworldnek történetét. Nem is azért cikkeznek róla a mai napig, mert minőségét tekintve megérdemelné, hanem mert több szempontból is jelentette egy korszak végét Hollywoodban Kevin Costner monumentális mozija.

 
Peter Rader forgatókönyve eredetileg egy olcsó Mad Max klón lett volna, ami a vízen játszódik, ám mint azt később ő maga is megtudta, ami vízen játszódik, az sok minden lehet, de olcsó semmiképp. Szerencséjére a szkript végül az akkoriban szupersztárnak számító Kevin Costnernél kötött ki, akinek annyira megtetszett, hogy hamar ki is adták az ukázt, filmet kell forgatni a sztoriból!
Rader kisköltségvetésű elképzelése mögött hirtelen a korszak legnagyobb csillaga, egy forgalmazómogul és egy hatalmas büdzsé állt. A rendezői székbe azt a Kevin Reynoldsot hívták meg, aki nem sokkal előtte forgatta Costnerrel minden idők egyik legjobb kosztümös családi moziját, a hatalmas sikerű Robin Hood, a tolvajok fejedelmét, így pedig már minden adva is volt a következő kultmozi elkészítéséhez… hogy aztán az egész a feje tetejére álljon.

Az köztudott, hogy a Costner és Reynolds a korábbi közös munka ellenére nem jött jól ki egymással. Állandó vitáik végül odáig fajultak, hogy a direktor dühében otthagyott csapot papot, így a Waterworld utolsó ötödét Costnernek kellett befejeznie. Ez persze még nem okozná automatikusan az eredetileg jóval kisebb költséggel tervezett, ám végül 175 millióba kerülő szuperprodukció bukását. Az már annál inkább, ha sorozatos hurrikánok pusztítják el a csilliódolláros díszleteket, illetve, ha a helyszínekért felelős szakemberek elfelejtik, hogy amikor náluk nyár, olyankor Ausztráliában leginkább tél van, melynek köszönhetően szervezhetett át mindent a stáb az utolsó utáni pillanatban Hawaiira.

A sorozatos, sajtóban megjelenő álhírek, így stábtagok állítólagos halála sem könnyítette meg az alkotók dolgát, arról nem is beszélve, hogy Costner életveszélyesen megbetegedett köszönhetően annak, hogy éjjel nappal tömlőkből locsolták rá a vizet, karaktere autentikussága végett. A nyomott hangulat egyébként is jellemezte az egész stábot, hiszen éjjel-nappal a nyílt vízen forgattak, így a tengeribetegség és a napszúrás is állandó nyűg volt Costner tüdőgyulladása mellett. És hogy mindez megérte-e?

Azt még mindenekelőtt kijelenteném, hogy a Waterworld nem egy rossz film, sőt egy néhol kifejezetten pofásra sikeredett, elképesztően minőségi alkotás lett, amelyen pár évente jól el tud szórakozni az ember. Azonban ennyi és kész.

A cselekmény nincs különösebben túlbonyolítva, ám a világ és az atmoszféra bemutatása bőven elég arra, hogy ideig-óráig fenntartsa nézője figyelmét. Ugyanez a karakterekről is elmondható, melyek zöme teljesen vállalható, noha arra azért kevés, hogy 135 percre végig lekösse a nagyérdeműt. Mindemellett sajnos a tucatzene és az átlagos operatőri megoldások teszik az egyébként nagyon igényesen felépített díszleteket egy idő után monotonná és repetitívvé.

Ugyanakkor, van a Waterworldnek egy hatalmas ütőkártyája, a színészei. Közülük is különösen Kevin Costner, akinek, még ha blockbuster révén nem is kell a csillagokat lejátszania az égről, minden megmozdulásán látszik, hogy egy korszakos világsztárt csodálhatunk a vásznon. A szíve-lelke, ha úgy tetszik a motorja az alkotásnak, melyet teljes joggal mondhat a magáénak, hiszen a végére több, mint 20 millió dollárt ő, a saját pénzéből tolt bele a projektbe.

Az ellenpólusaként feltűnő Dennis Hopper végül az eredeti tervekben szereplő Jack Nicholson és Gary Oldman (utóbbi saját bevallása szerint pénzfeldobással döntött) elutasítása után került bele a projektbe. Hopper a kegyetlen kalózvezér szerepében jól mutat a filmben, melynek köszönhetően bár sokszor elunjuk a Waterworldot, ám végül mindig folytatjuk, ugyanis a Szárazpart utáni keresést izgalmassá teszi a hős-antihős párosunk.

Valójában a Waterworld simán jobb azoknál a nagyköltségvetésű tucatmozik nagy részénél, melyek évről évre milliárdon túli bevételt könyvelhetnek el a kietlen egérfejlogós irodáik sötét zugaiban. Ugyanakkor, ha valamit tudunk ezekről az elátkozott hollywoodi projektekről az az, hogy nagy akarásnak nyögés a vége, így pedig a legritkább esetben lehetnek elégedettek a nagy csinnadratta ellenére kész művükkel az alkotók.

Costner karrierje az addigi sikersorozat után meredek ívelésbe kezdett. Hozzá kell tenni, hogy ezért bőven tett ő is, hiszen soron következő rendezése, a szintén posztapokaliptikus, A jövő hírnöke irdatlanul nagyot bukott mind a nézők, mind pedig a kritikusok körében. Ezután néhány gyengébb szerep és egy évtizednyi parkolópálya jött számára, mely után a 2000-es évek második felétől talált magához vissza karrierje az amúgy fantasztikus színésznek. Az Álomgyárnak ez a két példa untig elég volt ahhoz, hogy a Waterworldhoz és így a Mad Maxhez hasonlatos világvége mozik jó időre feledésbe merüljenek, hogy aztán ezeket csak 2015-re, pont egy új Mad Max film hozza vissza a köztudatba. De a legfontosabb kérdés adott, mindez megérdemelt?

Szumma szummárum, a válasz egyértelműen az, hogy nem. Egy ambiciózus, bátor projekt volt a Waterworld, amely bár rengeteg gyermekbetegséggel küszködik, ugyanakkor üdítően más a kereskedelmi csatornakínálat szuperhősmozi dömpingjénél. A filmből egyébként eredetileg egy 3 órás vágás készült, melyet végül Reynolds lelépésével Costner és a stúdió megkurtított 135 percesre. Ez a bővített változat az Ulysses Edition nevet kapta James Joyce regénye nyomán (a története kvázi egy modernebb Odüsszeusz változat egy vízen gyötrődő harcosról). Ez a háromnegyed óra bár mélyíti a világ, a füstölők és Costner karakterét, de nem ad hozzá különösebben sokat a kész műhöz, így mindenki nyugodtan megspórolhatja magának ezt az időt. Bár, így jobban meggondolva… sajnos ráérünk.

Képek: IMDb