,,Egyszer egy bús éjféltájon,…” - AZ USHER-HÁZ BUKÁSA (2023) évadkritika

Premier kritikák | 2023-10-25 | Gazdag Gergő

Egy, a démonjaival és a pohár kiapadhatatlannak tűnő fenekével küzdő sötét zseni, a gyász és függőség krónikása, aki - nem megvetve a gótikus elemeket - képes arra, hogy a horrort, az ember legmélyén szunnyadó félelmet erős drámai vonulatba ágyazza bele, miközben olyan univerzális témákat boncolgat a maga kegyetlen valóságában, mint a halál, a gyász és az emlékezés. Ez a tételmondat egyaránt elmondható Edgar Allan Poeról és Mike Flanaganről. Csak míg a bostoni születésű úriember leginkább eredménytelenül próbált íróként megélni hol borzongató, hol humoros novelláiból, detektívregényeiből és verseiből, addig az amerikai Salem városának szülöttje a 19. század nagy találmányával, a mozgókép segítségével meséli el egyre nagyobb elismerések közepette a történeteit. Az évtizedek hosszúra nyúló távolsága ellenére mégis könnyedén lehet párhuzamot vonni a kettejük között, csak idő kérdése volt, hogy (egyirányból ugyan, de) egymásra leljenek. Erre a találkozóra végül 2023-ban került sor Az Usher-ház bukása képében.

C. Auguste Dupint, az elhivatott ügyészt egy komor éjjelen egy még komorabb házba hívatja magához ősellensége, a gyógyszermágnás Roderick Usher. Elmondása szerint vallomást akar tenni, egy olyat amire Dupin évtizedek óta vár, egy olyat, ami alapján végre valahára letartóztathatja. Megkapja a szükséges információkat, cserébe annyit kell tennie, hogy meghallgatja a személyes történetét, gyerekkorától kezdve egészen addig a tragikus estééig, melynek keretei között összeültek. Kicsit sem bizalomgerjesztő körülmények között akarja tisztázni, hogy melyek voltak az ő és testvérének, Madeline életének azon fontos megpróbáltatásai és sarokpontjai, amik a családuk gyorsan lefolyó megsemmisüléséhez vezettek. Augustehoz hasonlóan mi is "a legelső sorban ülünk a pusztítás színházában" és lélegzetvisszafojtva várjuk a következő történettel együtt járó tragédiát.

Unheimlich. A német szó, amivel tökéletes össze lehetne foglalni nem csak Poe eredeti novelláját, hanem az egész életművét is. Szó szerinti jelentése félelmetes, ijesztő, de ebben az esetben a racionalizmuson túli, metafizikai rettegésről van szó. Lovecraft is hasonlóval dolgozott, amikor szemdörzsölgető történeteit papírra vetette, Poe vele ellentétben végig érdekfeszítő is tudott maradni. 1839. szeptemberében megjelent írásában - miközben az emberi lelket felfaló őrületről emlékezik meg, - a történet helyszínével és három főt számláló szereplőivel az emlékezés és az elmúlás kegyetlen krónikáját meséli el. A mesélő szemén keresztül ismerjük meg az arisztokrata család utolsó két aranyágacskáját, a magát lassan az őrületnek átadó, depresszió jeleit magán viselő Roderick Ushert és az életének alkonyán járó ikertestvérét, Madelinet. Sorsuk össze van kötve az egykoron dicsőségnek és gazdagságnak örvendő, a narrátor megérkezésének idejére azonban kietlen és romló Usher-házzal. Poe a részletes természet- és tárgyi leírásoknak köszönhetően remek, fojtogató atmoszférát teremt, ahogyan egyre jobban megismerjük a házigazda lelkének összes oldalát, úgy leszünk tisztában az úri kastély minden egyes sötét és zavaros zugával. A kúria is, és az életvitelszerűen benne lakók is a régi világ tartozékai, maradásuk már nem sok van ebben a világban. Hiába a hallatlan műveltség, a fenséges múlt, már csak idő kérdése, hogy kívül (a ház) és belül (Roderick és Madeline) is minden a pusztulás martaléka legyen. Már az első pár mondat alapján kivehető, hogy a birtokot körbeveszi valamilyen félelmetességet és elrettentést magából sugárzó fátyol. Már az első szemrevétel után a lehető leghamarabb el akarjuk hagyni a környéket, de a főhőshöz hasonlóan minket is vonz az ismeretlen, a megmagyarázhatatlan. Nagyon is él ez a ház, minden köve mögött ott van a lélegző, lakókra ránehezedő emlékezet, a gyásszal teli falak az elkerülhetetlent sóhajtják magukból, a vörös és fekete szobák reményvesztettség érzetét keltik bennünk. Finom utalásokból, áttételes mondatokból következtethetünk a felmenőket és az utódokat is érintő tragédiákra, a magányos órákban pillanatnyi örömöt már csak nagyritkán lehet találni. A család története már az idők kezdete óta szorosan összefonódott a házzal, egyik sem tud élni a másik nélkül és ezzel mindenki tisztában van. Ha az egyik bukik, a másiknak is pusztulnia kell. Unheimlich.

Shirley Jackson, Henry James, Christopher Pike. Három szerző, akinek a közbenjárásával Flanagan a korábbi munkáiban egy-egy pszichológia folyamatnak tudott mementót állítani. A Hill-ház szelleme (2018) a gyász stációiba adott egy többperspektívájú betekintést, A Bly-udvarház szelleme (2020) a bűntudatról, a felejtés törvényességéről mesélt hol érdekesebben, hol erőtlenebbül. A saját kútfőből készült Midnight Mass (magyar címén Mise éjfélkor; 2021) ugyan egy helyenként túlírt, maníros történet lett, összességében egy hatásos minisorozatot lett, szeretetről, kegyelemről és megbocsátásról. A halálhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve. Ez a tételmondat vezérli Az éjféli klub (2022) halálos betegséggel küzdő fiataljait, amikor az elmúlásra való felkészülésképp éjszakánként rémtörténeteket mesélnek egymásnak. Nem is lehetne jobban átadni magadat az enyészetnek. Unheimlich. Bár adaptációs szempontból sorozatai mindig is inkább a szabad adaptáció-féle megközelítésre hajlottak - vagyis úgy akarnak az eredeti íráshoz hűek maradni, hogy a különféle történetbéli, szerkezeti változások mellett, és bizonyos elemek helyettesítésével, átemelésével az eredeti forrásműhöz hasonló hatást érjen el a végeredmény -, mindig tiszteletét tette az eredeti forrásmű előtt.

Az elődökhöz hasonlóan Az Usher-ház bukása is meglehetősen lazán kötődik az eredeti szöveghez. Nyolc órányi tartalmat meglehetősen nehezen lehetne kitölteni pár oldalnyi írott anyaggal (bár a Hobbit trilógiára gondolva még ez sem áll messze Hollywood világától), Flanagan ezt felismerve (Roger Corman 1960-as klasszikusához hasonlóan) szintén inkább inspirációnak tekintette az eredeti szöveget, hogy attól elrugaszkodva mindenféle komolyabb megkötés nélkül tudjon mesélni predesztinációról, hatalomvágyról, hatalomgyakorlásról és hedonizmusról. Bármennyire is különálló entitásként aposztrofálható Flanagan sorozata, jobbára mindegyik jelenetben találunk utalást az egész Poe-életműre. Már az epizódok címadásai lefedik a bibliográfia kanonizált részét, de ott vannak még a karakternevek, az átemelt stílusjegyek, az állatok (macska, holló, bogár, majom, csakhogy teljes legyen az állatkert), vagy az ikonográfia beszédesebb darabjai (vörös álarc, szív, inga), amik szintén a nagy szellemi elődnek szánt homagenak tulajdoníthatók. Csak a szereplők neveinek, tulajdonságainak összeírása és egyeztetése egy külön napot venne igénybe, az eredeti elbeszélésekre való reflektálásuk pedig egy külön elemzést megérne, nem is beszélve a többi tiszteletadásnak szánt pillanatról, motívumról (és persze Unheimlichről).

Annyira sokoldalúan, okosan, bátran, modern módon és mégis klasszikusan festi fel Flanagan ennek a családnak a történetét, hogy már csak emiatt az egy sorozata miatt bérelt helye van a 21. századi legjobb horrorszerzők között. Egy igazi, tiszteletteljes stíluskavalkádot hozott össze. Nála tökéletes házasságban él együtt a klasszikus gótika, az olasz földről származó giallo és a sötét romantika. Stílusváltásai nem erőltetettek: tökéletesen beleágyazza egyik irányzatot a másikba, anélkül, hogy bármelyiket is feleslegesnek éreznénk. Az ezekhez kapcsolódó természetfeletti elemek is inkább a történet alaptézisében vannak jelen, onnantól fogva a történéseket lehet a misztikum lencséjével nézni (talán szükséges is), de megmaradhatunk a realitás talaján is, úgy is értelmezhető a sorozat. Szinte biztosra vehető, hogy a rendező/író tanult a Midnight Masstet ért negatív, a hosszú és patetikus dialógusokat kifogásoló kritikákból. Már a The Midnight Club előrelépésnek számított ebben a tekintetben, az Usher-háznál már végleg megszolgálta a pozitív véleményeket. A rövidebb, valóságosabb és szórakoztatóbb szövegek mellett ugyanúgy megtalálhatóak a hosszabb, monológnak álcázott eszmefuttatások, a vers- és szövegidézetek halmozása, de a kontextus sokkal természetesebb, mint a Midnight Massé, ahol el kellett fogadni, hogy egy szigeten hánykolódó halászfaluban Shakespear-i angolt beszélnek az egyszerű emberek a 21. században. Ebből fakadóan pedig sokkal befogadhatóbbá vált a sorozat. Az évek alatt manírossá váló rendezői megoldásai - úgymint vágatlan, hosszú snittek, a teátrális színészi játék, - fokozatosan eltűntek, a régi kor emlékeként az idő és térbeli ugrások képviseltetik még magukat egyedül. A valóság és a képzelet közötti vékony határmezsgyét is kellő érzékkel jelenítik meg, néha még maga a néző is elbizonytalanodik az átmenetek láttán, hogy most pontosan hol is vagyunk. A virtuózabb és intenzívebb színkezelés Argento és Bava gialloit idézi, a túlzó díszítettség a gótikából fakad és bár anakronizmusnak nincs semmilyen helye, a fokozatos leépülést bemutató tragédiasorozatnak nagyon jól áll az évszázadokkal korábbi bútorokon, falakon, háztartási eszközökön fellelhető stílusirányzat.

A magam részéről ki nem állhatom az olcsó jumpscareket, rendkívül öncélúnak tartom őket, semmi másra nem szolgálnak azon kívül, hogy (kis túlzással) másodpercek százada alatt az emberre a frász rájöjjön. A pillanatnyi hatásvadászaton kívül más funkciója nincsen, szerencsére Flanagan egy-két kivételtől eltekintve itt sem használja ezt az horroreszközt. Ő a félelemkeltést más fegyverarzenállal éri el. Fojtogató atmoszférát, kellően vészjósló hangulatot tud teremteni a színek, a zene, a képek, a vágás segítségével, igazi oldschool módra. A színészi játék az ő kedve szerint változik vérfagyasztóból derűssé, a fekete humor adagolása is mértékkel történik, csak a megfelelő pillanatban fedi fel fejét, úgy, hogy ne legyen kizökkentő. Közben pedig ezúttal is folyamatosan a horrort az éppen aktuális témáinak rendeli alá, nem pedig fordítva, sok más horrorszerzővel ellentétben. Az Usher-ház bukásánál is meglehetősen komplett kérdéskörök merülnek fel, jellemzően az Usher birodalom felmerülő ügyes-bajos dolgai miatt. A feltehetőleg alkoholizmusban és drogmámorban elhunyt Poe biztos örült volna, ha megtudja, hogy a művéből készült adaptációban egy gyógyszervállalt kerül a középpontba. Amint pedig világossá vált volna számára milyen ügyletek, halálozások fonódnak össze a cég nevével nagyon hamar fejest ugrott volna inkább az üveg fenekére, minthogy a nevét adja ehhez az egészhez. A gyógyszerkezeléssel való visszaélésről, az emberek hiszékenységének a kihasználásról éppúgy egy érzékletes, szájbarágós, néha már picit erőltetett, de fontos beszámolót tart a sorozat, mint a töménytelen fogyasztásra kárhoztatott tömegről és a rendszerszíntű A.I. felhasználásról. Utóbbi terjesztésében Madeline jeleskedik annak érdekében, hogy a dinasztia a virtuális térben is mindent maga alá söpörjön. Továbbá ott van még a fukarságból fakadó eleve elrendeltség, a bűn és bűnhődéssel kéz a kézben járó bűntudat, a különféle anyagi hátterek egyénre gyakorolt hatása, amelyek a finálé közeledtével finoman lépnek egyre előrébb, annyira, hogy a végén ismét szembetaláljuk magunkat Poeval és az ő eredeti koncepcióival. Unheimlich.

Roderick Usher (Bruce Greenwood) által ismerjük meg a történéseket, alapvetően hol rövidebb, hol hosszabb visszaemlékezések formájában történik meg az elbeszélés. Az epizódok 2023-ból vetítik vissza a történetek egyfelől az elmúlt pár hétre, amikor elkezdődött a megállíthatatlan halálozások sora, másrészt 1979-re, arra a végzetes évre, mikor örökre megpecsételődött a hatalomvággyal fűtött testvérpár elkövetkezendő évtizedei. Pár jelenet erejéig még korábbra, Roderickék gyerekkorába is bepillantást kapunk, csak annak érdekében, hogy biztosra mehessünk: ez a család már a kezdetektől fogva balszerencsés sorsra volt kárhoztatva. A szubjektív nézőpont miatt Augustehoz hasonlóan a sorozat nézése közben becsapva érezhetjük magunkat. Előttünk ül egy nagyhatalmú, befolyásos ember, akinek vér, korrupció és emberek millióinak a halála, betegsége kötődik a nevéhez és soha nem ítélték el semmiért. Minden esély meg van rá, hogy ismét csak játszadozik az áldozatával és általa velünk, nézővel is. Magyarázatot akar adni a megmagyarázhatatlanra, szépíteni a szépíthetetlent. Joggal hihetjük, hogy versszavalásával, telefonnézegetésével, elkalandozásaival húzni akarja az időt, hogy később szülessen meg róla az ítélet. Tudatos alkotói szándék van a késleltetés mögött, így sokkal inkább azt a hatást érik el, amikor egy halálán lévő öregember visszaemlékszik az életére és megállthatatlanul elkezdi ontani magából az anekdotákat. Ezekre az apró részletekre pedig szükségünk van a cselekmény teljeskörű megértéséhez. Nem kell félni, Roderich Usher nem beszél félre, arról gondoskodnak az Usher család elhunyt tagjai. Hozzátok el nekem Afredo Garcia fejét! (1974). Sam Peckinpah nihilista klasszikusa, amiben a címszereplő már a prológusban halott, csak még nem tudunk róla. Az Usher-család már az első epizódban elbukott, tagjai jelentős hányada az enyészeté lett, nincs menekvés. A családfő demenciájának köszönhetően a halott gyermekek mégis visszatérnek, hogy emlékeztessék apjukat tettei súlyosságára és az ő fékezhetetlen hatalomvágyára, ami elvezette őket a végzetükhöz. Ennek az alámerülésnek lehetünk tanúi nyolc órán keresztül. Unheimlich.

A Hill-ház szellemének első feléhez hasonlóan az Usher-ház is a külön epizódokat szán egy-egy gyermekre. Az adott rész fókuszalanya mindig egyértelmű, de kikerülve a lusta forgatókönyvírói húzásokat, a többi Usher csemete sem kerül ki a képből. Történszálaik ugyanúgy folynak tovább, csak mindig észben kell tartaniuk a következő temetés időpontját és a koszorúk számát. A pilotot és az utolsó részt leszámítva a köztes hat részt nagyjából ugyanarra a szerkezetre lehet felhúzni. Az éppen aktuális gyermek korábbi részekből való felületes megismerése kibővül, neadjisten árnyalódik, megtudjuk az apához és a család többi tagjához fűződő viszonyát, egy eseményen létszükséglet a jelenléte, ami katasztrófával végződik, végül a gyermek brutális körülmények között meghal.

A család mindenek felett. Pontosabban csak a hatalom után. A különböző anyáktól született gyermekek tökéletesen leképezik Roderick Usher élethez való hozzáállását. Taposs át mindenkin, akin lehet; habzsold az életet; ne félj bevetni teátrális eszközöket; tartsd fent az emberiességet egy látszattevékenységgel; az információgyűjtés életbevágóan fontos; tartsd közel, akire szükséges van; légy innovatív a szakmádban; ha szükséges, égess fel minden hidat mögötted. A karrierista gyerekek mindegyike megfelel valamennyi kitételnek, a különbségeket közöttük az adja, hogy személyiségükbe melyikből mennyi csöppent. Az biztos, hogy mindegyikükön nyomott hagyott apjuk és nénikéjük, illetve az a mérhetetlen gazdagság, aminek a fejében bármit megtehetnek. A fizikai világnak a rabjaivá és egyben uraivá váltak, ez az elkényeztetett életük minden egyes területén megmutatkozik. Házaik, lakásaik a felszínes külsőségektől roskadoznak, szexuális életük vagy nincsen vagy pedig egy rendkívül eltorzult képet vett fel, és bár a családi vállalkozáson belül munkákat látnak el, de egy-két gyermek valódi tehetségének kivételével nyugodtan beszélhetünk nepotizmusról a cég hierarchikus felosztását illetően. Csak a bowlingban, az orgiákban, a drogokban, az irányításban, az esetleges egészégügyi reformokban, vagy a saját bizniszükben érdekeltek, az se rázza meg őket különösen, ha értesülnek egyikük elhalálozásáról. Életvitelükhöz méltóan haláluk is szélsőséges módon van ábrázolva, rendkívül kreatív módon halnak szörnyűbbnél szörnyűbb halált. Kissé olyan érzést kelt ezeknek a jeleneteknek a nézése, mintha az Utódlás (2018-2023) sorozat szereplői találkoznának a Végső állomás filmek kegyetlen kivégzéseivel. Nem jó dolog beismerni, de kellemes érzés ezeket a beképzelt embereket szenvedni látni. Flanagan most is, mint korábban az emberi lélek sötét oldalait tárja elénk. Unheimlich.

A sorozat hátránya és talán egyetlen hibája is pont belőlük fakad. Mivel már a széria elején egyértelművé válik, hogy egyesével kerülnek át a túlvilágra az Usher-klán tagjai, akaratlanul is repetitív hangot üt meg egy idő után a sorozat. Az újabb epizód egy újabb kegyetlen halált jelent, ami természetesen rendkívül igényes körítésben van tálalva, de így is kiszámítható tud lenni pár esetben. Ebből következően a feszültségkezelés sem tud kimagasló lenni, az elveszett következetlenség elveszi a suspensekeltés lehetőségét. Tudjuk, hogy meg fognak mindannyian halni, a kérdés inkább csak az, hogy milyen kreatív módon éri őket a végzet. Olyan szempontból ez az írói döntés nem hátrány, hogy a klasszikus ,,nem a cél számít, hanem a megtett út” maximálisan érvényesül, még a szimpátiára alkalmatlan karakterek is képesek lesznek a jellemükből származó deficitek révén érdeklődést kiváltani. Az évek alatt tökéletesen elsajátították az idősebb Usher-generáció jellemhibáit. Medaline és Roderick egyaránt törtető, immorális figurák, kapzsiságuk, sóvárgásuk a jobb életre a szerencsétlen, megpróbáltatásokban gazdag gyerekkorukra vezethető vissza, de a felnőtt lét se kímélte őket annak idején. Ahogyan Faustus doktor, ők is kapnak az alkalmon, hogy szerződést kössenek a látszólagos jobb élet reményében. Madeline személye a patriarchális társadalom elleni berendezkedés megszemélyesítője, aki a hideg racionalizmusával, nyersességével családja, de elsősorban a saját és testvére érdekét és hírnevét tartja szem előtt. Lehengerlő akaraterejénél csak testvére iránti szeretete a nagyobb. Roderick nem kevésbé becsvágyó testvérénél, morálisan megcsömörlött ember, aki lépésről lépésre veszíti el a birodalmát, annak minden szépségét és dicsőségét, míg végül egy romos, lepukkadt házban talál menedéket, hogy maradék idejében, egykori ,,ellensége” segítségével minden terhet leadjon. Tisztában van vele, hogy gyermekeiből az ő mohósága nevelt szörnyeteget és bár szembenéz az évtizedek alatt felhalmozódott bűneivel és rögzítésre kerül a vallomása, de az Usher-ház kihalásával együtt járó halálával se történik meg nyíltan a felelősségre vonása. A vérrel megvásárolt hatalmat továbbra is feddhetetlenség követi. Az Usherek most is megúszták az igazságszolgáltatást. Unheimlich.

Öt sorozattal és négy játékfilmmel a háta mögött Flanagan és a Netflix útja többé nem keresztezik egymást. Idén májusban bejelentésre került, hogy a rendező kapásból kettő Stephen King adaptáción dolgozik, amiket azonban nem a régi fegyvertársának streamingfelületén képzel el. Az egyik ezek közül a Minél véresebb novellagyűjtemény részét képző Chuck élete Tom Hiddleston és Mark Hamill főszereplésével, a másik pedig már az évek óta normális adaptációért könyörgő A Setét torony sorozat, ami úgy tűnik, hogy az Amazonnál talált otthonra. A válás apropóján és a korábbi közös munkára való megemlékezésként egy személyes indíttatású Poe-átírást szeretnék megosztani, bízva benne, hogy Flanagan sok évnyi kemény munka, fáradság és áldozat után elkészítheti magnum opusát.

Lapján többé Poe se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
 Amazon sápadt karzatáról el nem űzi pénz, se nyáj,
Lelkes szemmel ül az Író, drogos Kingéhez hasonló,
Míg a Netflix rája omló terhén roppant árnya vál
S lelke itt e messzi árnyból, mely Rolanddal elöntve száll,
Meg nem bicsaklik – soha már!

Képek: TMDb