A tékozló fiú hazatér - A HÁROM TESTŐR: D’ARTAGNAN (2023) kritika

Premier kritikák | 2023-10-29 | Gazdag Gergő

1953, 1973, 1974, 1993, 2011. Csak pár év a sok közül, amikor id. Alexandre Dumas klasszikusát a filmesek mozivászonra álmodták. Az adaptációk között találunk Disney-szerű megközelítést, Richard Lester-féle vígjátékot, legutóbb, a nemzetközi piacon Paul W. S. Anderson borzolta a kedélyeket saját ,,látnoki” verziójával. A steampunk stílusban prezentált, repülő hajókkal és borzalmas vizuális effektekkel rendelkező feldolgozással meglehetősen messze kerültünk a klasszikus szövegtől és az egyéb siralmas végeredményeket látva abszolút érthető, ha valaki úgy döntött, hogy végleg szögre akasztja a rajongását jelképező testőrgúnyát. Szerencsére az idei év kellemes meglepetést tartogat nekik szeretett történetük apropóján.

A pelyhedző legénytollú D'Artagnan Gasconyt elhagyva Párizsba utazik, hogy apja nyomdokaiba lépve a király, XIII. Lajos mellett szolgáljon testőrként. Már az útja elején egy kisebb csetepatéba keveredik, de még az élve eltemetés sem tántoríthatja el a céljától. A fővárosba érkezve összefut az Athos-Porthos-Aramis trióval és velük együtt nagyon hamar egy, a testőrséget, a királyt, a királynét és egész Franciaországot érintő összeesküvésben találja magát.

Dumas könyve a majdnem hétszáz oldalt számláló hosszával, heroizmusával, kalandregényes mivoltával ideális filmalapanyag, ugyanakkor nem érdemes összecsapva feldolgozni, kihagyva ezzel érdemi történetszálakat, fordulatokat, karaktereket. Ezt felismerve és tanulva elődjei esetleges hibáiból, Martin Bourboulon rendező a maga verzióját két részben valósította meg. A D'Artagnan alcímmel rendelkező első film a címszereplőre fókuszálva exponálja a konfliktusokat és a szereplőket, a jövőre (Franciaországba és Németországba még idén) érkező Milady pedig a történet lekerekítéséért fog felelni. Ez a felvonás pedig többé-kevésbé sikeresen elvégezte a neki kijelölt feladatot.

Az évszázados sikereket elkönyvelő történet adott (a sequelhez igazítva minimális változtatások történtek csupán), az abszolút modern korra, hollywoodi trendekre szabott kivitelezés az, amiről érdemesebb beszélni, ugyanis pozitívumot és negatívumot egyaránt találunk benne. A kétszer kétórás elbeszélői megvalósítás ellenére az első rész erőteljesen kapkod, ebből fakadóan felületessé válnak a cselekmény szakaszai. Vázlatpontszerűen is hosszú időbe telne felsorolni, hogy mi minden történik a filmben, a készítők egyszerűen olyan sűrűn pakolták egymás mellé az eseményeket, hogy a jó ötletek, érdekes momentumok elvesznek egymás mellett. A fejünket kapkodjuk egyik jelenetről a másikra, tényleg semmi érdemlegesre nincsen idő, pedig a könyv bőven tartogat muníciót a belemerülésre a részletes korrajzok, kül- és belpolitikai intrikák és a vallási kérdések formájában. Ezeket csupán félmondatokban említik, illetve rövidebb bevágások során láthatjuk őket (talán a legjobban a protestantizmus és a katolicizmus között húzódó érdekellentét van a legkevésbé kifejtve), de betekintést a hatalmasok játszmájába ezúttal nem kapunk.

Teljesen nyilvánvaló, hogy már a film fejlesztésének korai szakaszában meg volt előre határozva, hogy mekkora karakterívet írhatnak le a szereplők és, hogy dramaturgiai szempontból csupán egy bizonyos (és valóban hatásos) cliffhangerig szabad elvinni a történéseket. Profi, hollywoodi módra minden ki van mérve azzal a bizonyos kiskanállal. A gyakori idő- és térbeli ugrálásoknak köszönhetően (másodpercek alatt jutunk el Angliába és onnan vissza, a szeretett francia földre) szó szerint és átvitt értelemben is átszaladunk mind az - amúgy remek és a korábbi adaptációk fényében újítást felmutató – akciójeleneteken és karakterépítő epizódokon. Bármennyire is vonzó ajánlat lenne elfogadni, de még a jelenetekből áradó, hiper és totálplánokban közvetített grandiozitás sem feltétlenül elég arra, hogy ámulattal az arcunkon megbocsássuk a felszínesség hátrányait. Elmélyülés hiányában pedig a mélyebb karakterisztikára se bízhatjuk rá magunkat az utazásokkal teli küldetéssorozat során.

A szereplők felfestésénél is hasonló történt, mint a cselekmény adagolásánál: elkapkodták őket. A karakterek vagy halovány árnyékai önmaguknak, vagy pedig ugyanannyira skiccjellegűek, mint a többiek, csak az őket alakító színészek karizmája és több évnyi tapasztalata magabiztosan elviszi a hátukon az alakítást (Eva Green, Vincent Cassel). A motivációk kezdetlegesek és szándékoltan bujtatottak egyszerre (ő vörös eminenciája, Richelieu még sosem volt ennyire érdektelen), ami szintén a folytatás kárára írható. D'Artagnan erélyekkel teli személyét már az első jelenet remekül példázza, ő valóban egy hős, aki a romantikus, kötelességtudó, hazafias protagonista összes pozitív jegyét felmutatja, szerepe pontosan ezért (meg az őt játszó François Civil játékának köszönhetően is) unalmasabb a kelleténél. Bár a dialógusok jól vannak megírva, hol szellemesek, hol feszültséggel telik, és a regényhez méltó pátosszal és kellő stilisztikával vannak ellátva, sajnos általuk – finoman fogalmazva – nem igazán érezzük magunkhoz közel a hősöket (ami egy ilyen filmnek elsődleges feladata lenne). A legeklatánsabb példa valóban magukban a testőrökben keresendő. Ugyan elmondják egymásról vagy saját magukról D'Artagnannak (és általa a nézőnek), amit érdemes róluk tudni, de ezeket a részeket leszámítva ezek a figurák nem élnek. A harcokon kívül elvétve vannak csak interakcióik egymás között, és persze lehet mondani, hogy a harcokban kialakuló bajtársiasság révén már félszavakból is értik egymást, de sokkal inkább lusta és egyszerű forgatókönyvírói megoldásként jellemezném ezt a húzást. Porthos és Aramis ennek esett áldozatául, Athos velük ellentétben kevésbé került kispadra, de a behozott személyes története és a D'Artagnannal való kapcsolata is sokkal nagyobb fókuszt érdemelt volna. Persze ezzel is megágyaztak a folytatásnak, viszont ennek a történetnek félig-meddig egy önálló, a saját lábain is megálló moziként kellett volna funkcionálnia. Mondjuk legalább az eredeti hangsávon franciául beszélnek. Van, hogy már ennek is örülni kell.

Ha narratívakezelés szempontjából valamennyire meg is bicsaklik, külsőségeiben jelesre vizsgázik a film. A gyors ütemezéssel együtt járó sodró lendület a stáblista végéig nem marad el, unalmas, érdektelen epizódokkal szinte egyáltalán nem találkozunk. Bourboulon folyamatos tempót diktál és zárójelbe teszi a korábban megszokott, fehér palástokkal, fényes kardokkal, verőfényes napsütéssel teli, idealizált 17. századot. Az ő prezentálásában Párizs egy mocskos hely, a testőrök szakadt és sötét bőrruhákat viselnek, eső és sár teszi lehetetlenné a közlekedést, a bűztől kizárólag az arisztokrácia épületei és birtokai nyújtanak felüdülést a szépségükkel. A már-már a követhetetlenség határát feszegető, hosszú snittekben felvett akciójelenetek szintén megragadják a reális korszellemet: átadják a párbajok, rajtütések során fellépő káosz érzetét, amikor tényleg akár egy elcsúszás halálos sebet eredményezhetett. Hiába, a franciák tudnak bánni a modern filmes eszközökkel, még akkor is, ha egy klasszikus adaptálásáról van szó.

A három testőr: D'Artagnan paradox módon a legklasszikus értelemben vett modern kalandfilm. Stílusos, lendületes, szórakoztató és bár felvonultat számos, a történetkezeléssel kapcsolatos hibát, az összkép és leginkább az összképnek a kinézete feledteti velünk a film melléfogásait. Valami ilyesmi történetre és megvalósításra vágynak lelkük legmélyén a magyarok, akár a kamera, vagy akár a képernyő mögött ülve, amikor szóba kerül egy-egy történelmi esemény szórakoztató megfilmesítése. 

Képek: TMDb