A ringlispíl nem forog tovább - HALLOWEENI KÖRHINTA (2023) kritika

Premier kritikák | 2023-11-09 | Juhász Péter

A VHS-korszak gyermeke vagyok, láttam életem során pár filmet. Nagyon szeretem az akciófilmeket, a drámai alkotásokat, sci-fiket, és nem vetem meg a horror műfaját sem. Mondhatni; régi motoros vagyok, hiszen a videotékák polcai között nőttem fel, s ott ejtett rabul örökre a mozgókép színes univerzuma. Az európai filmeket mindig nagyon szerettem, mivel nagyon másképp látják a dolgokat, mint odaát; az álomgyárban. A svéd mozikkal, svéd horrorfilmekkel már csak azért sem állok hadilábon, mert az egyik legnagyobb kedvencemet, az Engedj be! című remeket nekik köszönhetem. Alapjáraton egyedi a filmes megközelítésük, így mertem remélni; hatalmas csalódás ezúttal sem érhet. Nos, nem így történt. 

Van az a szituáció, amikor a tinédzser párocska moziba megy randizni. Nyilván a srác szeretné magát egyre jobban belopni kiválasztottja szívébe, így milyen filmet fognak megnézni? Melyik műfaj alatt lehet bizonyítani; micsoda menő pasi vagyok? Hát, biztos nem egy kamaradráma alatt. Így jön a képbe a horror, és lesz a cuki párosnak összebújós, kuncogósan rémületes élmény az éjsötét terem mélyén. A nagy adag popcorn és nachos társaságában, az egyre félelmetesebb pillanatok kereszttüzében előbb lassan átölelik egymást, majd nagyjából 30 perc elteltével már teljesen mindegy mi történik épp a filmben. Nos, erre az alkalomra tökéletes választásnak bizonyul a Halloweeni körhinta című szösszenet, minden másra ott a Mastercard.

A történet szerint egy házibuli rém rosszul sül el, a baráti társaság emiatt szétszakad. Egy évvel később egyikük a hely legmenőbb vidámparkjában dolgozik, ahol épp VIP éjszakát tartanak. Az érkező csapat, akik majd mindent ingyen kipróbálhatnak, véletlenül a néhai baráti kör tagjai. A kitaszított leányzó így keserű szájízzel kénytelen beengedni őket, és mindenben a szolgálatukra lenni. Az indulatok hamar fellobbannak, érezhetően borongós a hangulat. A csapat aztán beleveti magát a látványpark forgatagába, ám feltűnik a színen még valaki, aki csúnya maszkban igyekszik sorra levadászni őket. A VIP éjszaka rémálomba fordul, a néző pedig… itt kellene most annak jönnie, hogy majd bepisil ijedtében a látottaktól, de sajnos nem ez következik.

Simon Sandquist rendezése ugyanis a magamfajta, vén rókáknak legfeljebb arra alkalmas, hogy felidézze bohém sráckorát, amikor az álom leányzó társaságában (jobb esetben) hamarosan teljesen mindegy lett, hogy mi folyik épp a vásznon. A Halloweeni körhintánál bárgyúbb próbálkozást ugyanis már nagyon rég láttam. Rögtön a felvezetés láttán elkezdett körvonalazódni, miről is lesz itt szó, és nagyjából 20 perc kellett ahhoz, hogy a pattogatott kukorica rágcsálása közben kitaláljam az összes sablonos klisét, amit a film 90 perce tartogat. Beindul a dodzsem, a kis csapat tagjai remekül szórakoznak, közben érezhetően nem zártak le valamit, az önfeledt mókázás mögött lapul valami, ami szép lassan felsejlik az avatottabb néző előtt, nem kell hozzá doktori diploma, hogy megoldást találjunk a baltával hadonászó figura felbukkanására. 

A film legnagyobb hibája, noha klassz képekkel és roppant jól eltalált (összelopott) zenei aláfestéssel dolgozik, hogy szinte amatőrökkel igyekszik előadni egy olyan sztorit, aminek megírásához semmi több nem kellett, csak átgondolni; melyek voltak az elmúlt évtizedek legklasszabb horrorfilmjei. Ha megvannak az alapanyagok, gyúrjuk össze szépen, és kész is van 90 percnyi lidérces móka, mely, mint fentebb már leírtam, úgy 15 évesen még talán meghatott, mára azonban teljesen felesleges időtöltésnek éreztem megtekintését. 

Gondolom, nem árulok el sokat azzal, ha leírom; a csapat tagjait egyenként igyekszik levadászni a zord figura, ők menekülnek serényen, és közben olyan átéléssel, valamint a valóságtól teljesen elrugaszkodott döntésekkel igyekeznek megúszni a vidámparki kalandot, hogy az ember vagy elalszik vagy hangosan felröhög. Van ugyanis, hogy csak azért, mert szeretnék filmet, jelen esetben horrorfilmet rendezni, még nem jutottam el arra a szintre, hogy érdemben képes legyek rá. Hiába veszem a már jól bevált sablonokat, pakolom őket szépen egymás után, hiába akarok modern és menő lenni (utánozni korunk egyik legnagyobb sikerének, a Stranger Thingsnek hangulatát), valamint furfangos csavarral megspékelni alkotásomat, ha egyszerűen alkalmatlan vagyok rá. Márpedig ez a produkció, hiába igyekszik benne oly nagyon mindenki, csúfosan elbukik. Egyszerűen rossz, rémesen rossz. Rosszak a színészek, kitalálható a sztori, rettenetesen gyengék az effektek és a finálé csavarja… hagyjuk inkább, szóra sem érdemes. 

Na, ha ezek után még érdekel ez a csoda, vagy épp randira készülő tinik vagytok, akik még felsikoltanak egy baltás gyilkos láttán, irány a mozi, a többiek pedig, akik már felnőttek a feladathoz, inkább üljetek be valahova egy jót kajálni. Jobban jártok, higgyetek nekem. 

Fotók: Vertigo Media