Musical, Marvel! – MARVELEK (2023) kritika

Premier kritikák | 2023-11-10 | Gazdag Gergő

A Brie Larson főszereplésével készült Marvel Kapitány (2019) – finoman szólva – nem sok embernek dobogtatta meg a szívét. Egy antipatikus főszereplővel elkészített, összecsapott eredettörténetet kaptunk, ami arra hivatott szolgálni, hogy két Avengers-film (Végtelen háború, Végjáték) között újabb hőst vezessen be Thanos ellen és megágyazzon a végtelen kövek utáni, idegen fajokkal bővülő univerzumnak. A számos negatív kritika, vélemény, Marvel háza táji balhé (és covid) hatására végül csak 2023-ban érkezett meg Carol Danvers legújabb kalandja, amihez nem egy, hanem rögtön két társat is kapott.

Újabb MacGuffin a középpontban, ezúttal nem egy kesztyű formájában, hanem egy karperec képében, amit az éppen aktuális gonosznak, név szerint Dar-Bennnek kell megszereznie, hogy népének ismét élhető bolygót biztosítson. Küldetését már a film első öt percében siker koronázza, könnyedén megtalálja a lila fényben úszó ősi ereklyét, a baj ott kezdődik, hogy a párja nélkül ez az eszköz olyan haszontalan, mint Peter Parker Tony Stark nélkül. A másik bizsu egy bizony Kamala Khan, vagyis Miss Marvel karján csüng, aki csakhamar kapcsolatba kerül az általa bálványozott Marvel Kapitánnyal és a WandaVízióból megismert Monica Rambeauval (mögöttük pedig szorosan ott lohol a szebb időket is megélt Nick Fury). A triónak mihamarabb össze kell fognia, természetesen a Föld megmentése, de leginkább az MCU gépezete érdekében.

A Végjáték utáni Marvel mozik – a korábbi évek filmterméseinél is – szokatlanabb hullámvölgyet követtek. Ha őszinték akarunk lenni akkor a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája, valamint A galaxis őrzői 3. kivételével nem igazán akadtak említésre méltó, jó értelemben vett szórakoztató blockbusterek Mickey egér képregénypalettáján, és akkor ott vannak még a Disney+-ra gyártott, szintén változékony minőséget megütő streamingsorozatok is (Loki, She-Hulk, Hawkeye). Ennek a lassú és folyamatos hanyatlásnak következő állomása a Marvelek, amit az előzetes vélemények a sárga földig, vagy talán még annál is lejjebb lehordtak, részben teljesen jogosan. Nem egy rossz és felháborító filmmel van dolgunk Nia DaCosta (Kampókéz) rendezésének esetén, hanem magával a megtestesült középszerrel.

Míg az első rész a kilencvenes éveknek intézett hommage mozi akart lenni, a kornak megfelelő hőstípusokkal és hangulattal, a folytatás minden ehhez hasonló koncepciót csont nélkül a kukába hajít, Carol eddig megszokott jellemével együtt. DaCosta a karrierjét tekintve a horror zsáneréről a fantasy műfajára váltott, csak éppen semmilyen lehetőséget sem kapott a kibontakozásra. A rendezők többségét – tisztelet a kivételnek – még mindig rövid pórázon tartják, pedig, ha valamikor most már tényleg nem szabadna egykaptafára felhúzott történetekkel és monster of the week-jellegű antagonistákkal előállni. A világ megmentése ismét egy színes-szagos kaland keretei között történik meg, erőltetett poénok és felszínes moralizálás közepette. Félreértés ne essék, a MCU filmek sosem a mélyenszántó, magvas gondolatokról voltak híresek, de az esetek túlnyomó részében szórakoztató módon tudtak mesélni egy-egy globális témáról, néha akár egy markáns műfajba becsomagolva.

A Marvelek szintén megpróbálkozik ilyen tekintetben felvenni a versenyt az elődeivel, de mindezt a sötétben tapogatózva teszi. Az előző részből és a Secret Invasionből megismert humanoid fajok, vagyis a kree-k és a skrullok közötti konfliktussal pontosan annyit tesz a film, mint a narratíva közben felmerülő éhínséggel, környezetszennyezéssel vagy éppen genocídiummal: látványosan semmit. Ez nagyrészt a rendkívül rövid, 105 perces játékidőből fakad, valamint az akciószekvenciák folyamatos adagolásából. Nincs idő semmire, nem lehet megengedni karakterépítő jeleneteket, felmerülő konfliktusoknak helyet adó párbeszédeket, mert mindent, de tényleg mindent alá kell rendelni a felszínes, legzsigeribb szórakoztatás oltárán. Bármennyire is legyenek ezúttal elviselhető CGI-jal megvalósítva a fékevesztett akcióbetétek, és villantanak fel valóban kreativitásról tanúskodó harcokat, sokkal jobban tudnánk izgulni rajtuk, ha olyan karakterekért szorítanánk, akikről többet tudunk annál, hogy éppen milyen színű a köpenyük.  

Az őt és a szerepét érintő támadások hatására Larson a figuráját teljesen más perspektívából közelíti meg. Marvel Kapitány nem egy önhittségben fürdőző, ereje teljében lévő, magabiztos hős (egyébként mi lenne ezzel a baj?), hanem egy megkérdőjelezhető etikai döntésekkel küzdő, sokszor érzéketlen, magányos szuperember, akinek meg kell tanulnia csapatban dolgozni, pontosabban az elején még rá van kényszerítve a csapatmunkára. A karpereceknek köszönhetően ugyanis mind a három, a foton átalakítására képes főszereplőnk összekapcsolódik egymással, ami abban mutatkozik meg, hogy az egyébként eltérő erejük egyszerre történő alkalmazásával helyet cserélnek egymással, sokszor kellemetlen, vicces vagy éppen veszélyes helyzeteket teremtve a másiknak. A teleportálások egyértelműen a film pozitív mérlegére tehetők, jól ki tudták használni a képességekből és a csapattagok közti összeszokottság hiányából fakadó zűrzavart, pár pillanatra fel is derengenek a szereplők jellembeli különbségei, csak sajnos ezt is hamar parkolópályára terelik.

A Miss Marvelben felvezetett Kamala Khant rajongói lelkesedéssel veti bele magát az események sűrűjébe, a visszafogottságot még hallomásból sem ismerő módon lelkesedik Danversért, fiatalkorából fakadóan megtestesíti azt az őszinte hősképet, amit többek között a The Boys sorozat kérdőjelezett meg évekkel ezelőtt. Monica Rambeau, avagy - ahogy Kamala szeretne rá hivatkozni – Marvel Professor a racionalitást viszi bele a csapatba. A Carollal való múltja teljesen kiaknázatlan marad a film végére, holott az is egy érdekes felvetés lenne a felelősségtudatról és az elengedésről. Abba teljesen felesleges belemenni, hogy létszükség-e látni az előzményként szolgáló korábbi tartalmakat, ennek a kérdéskörnek 2023-ban, a populáris tartalomgyártásban egyszerűen nincs helye. Szükséges és kész.

Ők ketten próbálják az izolált életmódot folytató, egykori címszereplőt kirángatni a saját maga köré húzott falból. Carol tudatosan az elszeparáltságából származó humorral dolgozik. Annyira eltávolodott már mindenkitől, hogy nehezen tudja csak felvenni a ritmust másokkal, vagy több oldalról megközelíteni az adott helyzetet. Poénjai – ahogy az egész film humora – vészesen közelítenek a kínos felé, a parodisztikus, önreflexívnek szánt kiszólások az esetek többségében mesterkéltek. A humor mellett az épkézláb interakciók hiánya is jórészt a szeretni akart triót sújtja. Beszélgetéseik fogcsikorgatóan kellemetlenek, zavaró flashbackjeik bár feltárják a viszonyrendszerüket, a dinamikus tempó és a jelenetek rohamosan történő váltakozása nem engedi, hogy elmélyedjünk a személyiségeik árnyoldalaiban.

Önálló darabként nevetséges, folytatásként meglehetősen felemásra sikeredett az MCU 33. játékfilmje, aminek leegyszerűsítve nagyjából az a lényege, hogy Carol Danvers rájön az együttműködés szükségességére és hasznára. Ő több lesz ennek a felismerése által, mi nézők viszont kevesebbek a látottak után. Az sem kifejezetten segít az összképen, hogy van szám szerint kettő, valóban rendhagyó, ettől a filmtől egyáltalán nem várt ötlet, amivel előálltak a készítők. Mindenféle spoiler nélkül, a musical, illetve a testhorror rajongók előnyben lesznek.

A Marvelek csak ráerősít arra a meggyőződésre, hogy nagy bajok vannak az MCU-nál és bár nem ez a filmjük jelképezi a verem alját, tökéletes lehetőség a franchisetól való elszakadáshoz. Ha pedig minden rosszul alakul és még elegen lesznek kíváncsian a Tony Stark után maradt űr kitöltésére, Isten irgalmazzon nekünk!

Képek: TMDb