Már megint egy dilis, amcsi szuperhőssorozat – V GENERÁCIÓ (2023) 1. évad - kritika

Premier kritikák | 2023-11-13 | Gazdag Gergő

Megszoktuk már (ha más nem, az elmúlt évek tömegkompatibilis tartalomgyártása mindenképp megtanított rá), hogy a semmiből érkező sikert – legyen az könyv, film, videójáték – a gyors haszon érdekében a lehető leghamarabb kisajtolják. A még minimális eredetiséget felmutató koncepciót is a tömeggyártás monotonitásának vetik alá profit céljából, a trendek meglovaglása és kisajátítása már csak hab annak a bizonyos tortának a tetején. Valami hasonló folyamaton ment keresztül a szemérmességnek középső ujjat mutató The Boys is, amikor zöld utat kapott a Gen V címre keresztelt testvérsorozata.

Amerikai fősuli. Minden ambiciózus fiatal álma. Különösen, ha az ember lánya szuperhős és egy olyan helyen akarja kamatoztatni a kapott tudását és hatalmát, ahol szintén a hozzá hasonló, társadalom által félve szeretett, vagy szeretve félt különcök dominálnak. Egy ilyen szerepben van Marie (Jaz Sinclair) is, miután felvették az általa hőn áhított és világszinten bálványozott Godolkin Egyetemre. Hamar barátokra és szerelmekre tesz szert, de az iskola modern és hedonista falai közt – keserű tapasztalatok árán – rá kell jönnie a klasszikus nem minden arany, ami fénylik mondásra, egyrészt a szuperhősök, másrészt az egész, szuperek által keringésben lévő rendszer tekintetében.

Garth Ennis (Prédikátor) elismertnek és sikeresnek mondható The Boys (2006-2012) képregénysorozata tökéletesen tükrözi a zseniálisan beteg, ír szerző szuperhősökről alkotott véleményét. Épkézláb narratíva komplett hiányával küzdő, testnedvekkel kreatív módon bánó, radikális karakterek szélsőséges ábrázolását felvonultató, összefüggéstelen képregényfolyamot alkotott meg. Minden oldalból sütött a szuperhősmítosz öncélú, de hatásos dekonstrukciója, az író egymás hegyén-hátán halmozta fel a polgárpukkasztóbbnál polgárpukkasztóbb ötleteinek legjavát, egészen addig, amíg azok alantas tömege alatt nem omlott össze az elbeszélés legjava. Billy Butcher csapatának története végül az Amazonnál talált menedékre és Eric Kripke (Supernatural) dédelgető szárnyai alatt teljesedett ki, kisebb-nagyobb változtatások által. A logikátlan döntések konzisztenssé váltak, a motivációk és a karakterisztikák többdimenziósok lettek, nem beszélve a korszellemet, a társadalmi és politikai jelenségeket céltáblának vevő szatirikus hangvételről, ami szintén hozzájárult a széria nimbuszához.

A hatalmas renoméjának köszönhetően az anyasorozat megengedhette magának, hogy az évadjai közbeni szünetekben, nem egy, hanem rögtön két spin-off szériával töltse ki a rajongók rendelkezésére álló terét. A The Boys Presents: Diabolical, vagyis A Fiúk ördögi oldalának (2022) legnagyobb erényét leginkább a részeket egymástól látványosan megkülönböztető animációs stílusok szolgáltatták, (antológiasorozat révén) a független történeteket maguk alá rendelő erőszak, valamint obszcén humor ezúttal nyitott ajtókat döngetett, és képtelen volt bármi érdemlegeset felmutatni ebből a világból. Szerencsére a Gen V sokkal több ellövésre szánt munícióval rendelkezik.

Csak hogy az elmúlt évek terméseit említsük, az Elite, a Sex Education, a The Sex Lives of College Girls sorozatoktól már megszokhattuk az egyetemista közeg élvhajhász, ugyanakkor egy generáció helyzetére kiterjedten rámutató magatartását, amely tökéletes kiindulópontnak bizonyult a Craig Rosenberg-Evan Goldberg-Kripke trió számára. Ebből a szempontból és ismerve az anyasorozat mítoszromboló szemléletét, érthető a döntésük, hogy miért pont ebben a közegben képzelték el a szuperhősképzés alapjait. Honnan jönnek a szuperhősök? Képzik őket, vagy autodidakta módon lépnek a reflektorfénybe? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések merülhettek fel a The Boys első epizódjai láttán, és hát a tanítvány nem hozott szégyent a mesterére, a részekben tökéletesen dekadens válaszokat kapunk.

Szükséges tisztázni, hogy a Gen V nagyszerűen felmondja a házi feladatot: elődjéhez hasonlóan vizuálisan vad és meghökkentő jeleneteket enged meg magának, a kialakult, átlagos emberek és szuperek közötti status quo ugyanúgy vitatéma, a harcjelenetek brutálisak és kreatívak egyszerre (a vérrel ezúttal sem spóroltak), a médiával és az aktuálpolitikával kapcsolatos kritikája legalább ugyanannyira gunyoros és maró, valamint a humor is bőven kopogtat az ízléstelenség küszöbén. A harmadik évadban elindított ,,Supe Lives Matter” mozgalom szála is tovább gördül, a még fiatal egyetemisták gondolkodását radikális irányba mozgató szellemiségként. Amit újításként beemel a sorozat az maga a közeg, illetve a jövő reménységei. A Diabolicalból megtudott tény, hogy a – szüleik elhatározásából – beadott V-vegyület hatására szereplőink már kisbabakorban szert tettek az erejükre. Ez mindegyiküknél csak idővel mutatkozott meg, sokszor tragédiát okozva ezzel. Marie mellett sok társa is cipeli ennek az extrém felismerésnek a terhét, áldozatukat a felnőtté válás velejárójának, negatív hozadékának is be lehet azonosítani, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez még csak a kezdete egy nagyon rögös, morális kérdésekkel és ítéletekkel teli pályának.

Önkínzás, bulimia, kollapszus, orgiák, Tiktok-liveok, Instagram sztorik, csak pár azok közül a tevékenység közül, amiket a hétköznapok realitásától elrugaszkodott módon átélnek hőseink. A szedett-vedett társaság tagjainak (Marie, Emma, Jordan, Andre, Cate) – a részben nem kimondottan szigorú órarendjükből fakadóan – a Godolkin falain belüli élet a megtestesült menyországnak tűnik, ahol minden szükséges dolgot megadnak egy pályakezdő szuperhősnek. Már rögtön az elején választani kell milyen ,,szakirányban” fogsz munkálkodni a karriered során. Kurzusokat tartanak menedzselésből, marketingből, bűnüldözésből, még színészetből is fel lehet venni órákat a jövőbeli filmbeli és sorozatos alakítások miatt. A fakultációkon való eredmények döntik el a hősléten belüli beosztást. Egy online rangsoroláson követni lehet diákonként a haladásokat és a visszaeséseket egyaránt, és az első helyezett abban a jutalomban részesül, hogy csatlakozhat a dicsőséges Hetek csapatához. Mindenre magyarázatot kapunk, amit a The Boys kérdésként felvetett, egyszerűen betekintést kapunk a nagy gépezet mögé, arról nem beszélve, hogy a gátlástalanul hangoztatott, Gondolkin promóciós anyagok hallatán a Vought propagandaszövegeinek stílusát ismerhetjük fel. Ugyanaz az elv, csak a körítés eltérő minimálisan.

Marienak (aki az anyasorozatból leginkább Starlighttal vonható egy kalap alá, legalábbis naivitás és céltudatosság tekintetében) a szemszögén keresztül ismerjük meg a kezdetben bizalomgerjesztő, ám csakhamar disszonanciát kiváltó oktatási rendszert. Társai hozzá hasonlóan naiv fiatalok, akik még elhivatottak és őszintén hisznek a kötelességükben. Előttük áll az élet és ezt senki nem veheti el tőlük. Távol állnak attól a kiégett, cinikus hőstípustól, amit akár Homelander, Queen Maeve képviselt korábban. A generációs különbségek szupererőben is megmutatkoznak - talán még az is megkockáztatható, hogy erejükben túlnőnek a megfáradt elődeiken –, az egyik eklatáns példa erre Jordan képessége, ami egy tökéletes allegóriája transzneműségnek, de Marie adottsága megfeleltethető a hemofíliával, Cate-é pedig a skizofréniával hozható össze.

Mariék által egyszerre zajlik egy beépülés és egy outsiderré válás a sorozatban, amihez a széria a kétharmadáig, nagyjából a hatodik részig erősen tartja magát. Az egyetemista léttel együtt fokozatosan, feszültséggel telin ismerjük meg a szó szerint egyetemépület alatti, szuperemberkísérletekre használt labort, becsületes nevén az Erdőt. Ahogy Marie egyre jobban belekerül a hőskészítés konyhájába, Emma, Jordan, Andre és Cate úgy merül mélyebbre a Godolkin-féle összeesküvésbe, emberi életek százait kockáztatva ezzel. A pilotban, de leginkább az utolsó részben látható vérengzések hiba nélkül összeegyeztethetők azzal az amerikai, elszigetelt, kétpólusú állapottal, mely az iskolai mészárlásokban tetőzik ki, magával rántva rengeteg ártatlan életet és megindokolva ezzel az Egyesült Államok válságkorszakát.

Kellő fókusz van a karaktereken, a történetszálak gyönyörűen hangolódnak egymáshoz, még ha sokáig egyik-másik feleslegesnek, túlhúzottnak tűnhet, idővel értelmet nyernek. A finálé közeledtével azonban tempót vált a sorozat és annak érdekében, hogy a nagy Boys-univerzum egésze legyen, kapkodva ledarálja nekünk a befejezést, nyitott történetszálakat hagyva maga mögött. Az elkapkodott döntések és karakterinterakciók után csak a fejünket vakarhatjuk és bár már be van ígérve a folytatás, az évadnak kerek egészként is funkcionálnia kellett volna valamelyest. A katarzis hiánya és a gyermekbetegségei pontosan ezért fájnak nagyon, sokkal jobban és elegánsabban áll, amikor saját magáról beszél a sorozat. Olyan érzés lehet ez a széria, mint szülőként elégedetten, kicsi keserű szájízzel nézni az otthont elhagyó, a nagybetűs élet felé lépdelő gyermeket. Tudod, hogy nem tökéletes, nagy az ellenállása, ömlenek belőle a még fel nem ismert, (urambocsá’) szélsőséges érzelmek, de szereted és van benne elég potenciál a kiteljesedésre és a saját lábon való megállásra. Valami ilyesmi élmény nézni a Gen V-t.

A baj sokkal inkább az, hogy az egész Ennis-Kripke-univerzum kezd azzá válni, aminek az elpusztítására, pontosabban leleplezésére létrejött. A harmadik spin-off sorozattal önellentmondás született a franchiseokon nevető, a multik térhódítását kifigurázó univerzumon belül. A trendek meglovaglása és a profitorientáltság vált részszemponttá. Meglehetősen érdekes, vizet prédikál és bort iszik felállás ez, de remélem én vagyok túlságosan pesszimista és a későbbi évadokat – legyen az a The Boys negyedik, vagy a Gen V már berendelt második szezonja – körül lengő marketinggépezet és a történetbéli összekapcsolódások valamelyest vissza lesznek szorítva. Nincs szükségünk se multiverzumokra, se dimenzióugráló szörnyekre, vagy csak Butchert idézve: Just quit being a cunt.

Képek: TMDb