Francis Lawrence némi kitérő után visszatért Az éhezők viadala-franchise-hoz, hogy most Coriolanus Snow (Tom Blyth) múltjába engedjen betekintést. A Suzanne Collins könyve alapján készült film a Snow-ház nehéz időszakába enged betekintést, ahol a 18 éves Coriolanus a viadal egyik versenyzőjének, Lucy Gray-nek (Rachel Zegler) mentoraként bizonyíthat, hogy elnyerje az ösztöndíjat, amire nagy szüksége van a családjának. A 12. kerületi Lucynak nem sok esélye van egyedül, ezért meg kell nyerniük a közönség szimpátiáját, hogy ő kerüljön ki győztesként az arénából.
A 10. éhezők viadala lesz az a vízválasztó, amely az eredeti trilógiából ismert Snow történetét elindítja, hogy hogyan vált azzá, akit mi is láttunk a korábbi részekben. Ahhoz, hogy a kapitóliumi diákok közül valaki elnyerje a hőn áhított ösztöndíjat, át kell segíteni a viadalon a hozzájuk rendelt versenyzőt, ám nem a győzelem a cél, hanem hogy a kiválasztottak minél nagyobb látványosságot nyújtsanak, mivel a viadal nézettsége megcsappant. A színes ruhában parádézó Lucy Gray (természetesen) egyből felhívja magára a figyelmet, mikor a kiválasztási ceremónián megalázza körzete polgármesterének lányát, majd dalra fakad a színpadon. Snow és Lucy kapcsolata azonban hamar átfordul mentor-versenyző viszonyból szerelemmé, miközben a fiút a karrierje és magánélete miatt ért csalódások tévútra viszik.
Snow jellemfejlődése némileg hektikus, tele meggondolatlan döntésekkel, amit a film (könyv?) logikátlanságának is lehetne nevezni, ugyanakkor a jóindulatú néző megelégszik a magyarázattal, hogy szorult helyzetben nehezen hoz konzekvens döntéseket az ember. Alapvetően ez az attitűd jellemzi az egész filmet: a forgatókönyv néhol következetlen, a karakterábrázolás mérhetetlenül tipikus, mindenki mindig jól fésült, kisminkelt, fess, Zegler pedig Disney-hercegnőket megszégyenítő gyakorisággal zendít rá egy nótára – ezek közül néhány elemmel érdemes vitába szállni, néhánnyal pedig talán kár. Hordozza magán a young adult fikciók összes jellemzőjét (ki ne nézné szívesen a jóképű Blyth és a simára sminkelt Zegler románcát?), ami persze fájó, ha az ember egy pinoír alkotásra vágyik, végső soron azonban ilyesmit akar látni az a célközönség, akinek Az éhezők viadala készült, szóval ezekkel a sajátosságokkal kár szembe menni. Ami sokkal nagyobb baj, az például a kétdimenziós szupergonosz Viola Davis megformálásában, aki csak kevésbé a csavaros eszétől lesz a viadal romlott játékmestere, mint inkább attól, hogy gonosz kacaja és bohócszerű fizimiskája teszi azzá. A fejezetekre tagolt felosztást sem indokolja különösebben semmi (hacsak nem a könyv felépítése), így a forgatókönyv hiányosságaival együtt meg-megbicsaklik a film szerkezete. Különösen a harmadik etapra fárad el, ahol egyre lazábbak lesznek az ok-okozati összefüggések Snow és Lucy tetteiben, emiatt az egész történet súlya elvész, és az oly szigorúnak lefestett utópia nem is tűnik annyira zsarnokinak. És bár szinte a viadalok kezdetén járunk, a csata sem mondható kifejezetten érdekesnek, hiszen a később ismert technológia még nem létezik, pedig ez volt a trilógia fő látványossága.
Ennek ellenére vannak pozitívumai is a filmnek, amik miatt a fantasyra kiéhezett közönség könnyen megbocsáthat a filmnek (kivéve talán az igazán elhivatott rajongók). A cselekmény sodrása egészen a harmadik részig lendületes, és érződik ugyan a 157 perc, ásítozni azért nincs sok idő. Tom Blyth üdítő a fiatal Snow szerepében, és a gyakorlatilag vándorcigány kolóniába verődött, zenélésből élő “coveyk” énekesmadarát megformáló Zegler is jobban teljesít, mint mondjuk a West Side Storyban. Peter Dinklage ugyan nem sok szerephez jut, de jeleneteiben abszolút uralja a vásznat. Mindemellett pedig a látványra egyáltalán nem lehet panasz: mind a díszletek, mind a jelmezek is nagyívű produkcióról árulkodnak.
Az énekesmadarak és kígyók balladája feszültségében és részletességében elmarad elődjeitől (vagy utódaitól?), mégis a didaktikus lezárást és üzenetet (hogy mire való a viadal) figyelembe véve is van egy-két erősebb pillanata. 16-os karikát kapott, ennek ellenére nyíltan kerüli a vért, és talán ambiciózusabb is, mint amilyen a végeredmény lett (például mikor egy ponton paranoia filmmé próbál válni). Meglehet, előzmény sztorinak sekélyes, de aki egy egyszerű, kalandfilmes elemekkel tűzdelt young adult alkotást keres, azt – ha nem is tovább, de a játékidő alatt – le fogja kötni.