Kínos kémes kalamajka – A KÉM, AKI DOBOTT ENGEM (2018) kritika

Premier kritikák | 2018-08-18 | Ben Palmer

Újabb kémfilm készült kis hazánkban, ezúttal egy komédia, amivel nem is lenne semmi baj, ha készítőknek legalább egy valamire való poént sikerült volna írniuk a szövegkönyvbe. Hiába van itt az esendőn is szexi, őzikeszemű Mila Kunis, hiába akciózik parádésan Justin Theroux vagy Sam Heughan, és hiába kedveskedik nekünk a film megannyi hazai híresség jópofa cameojával, A kém, aki dobott engem című alkotás olyan vérszegény vígjáték lett, hogy még vaspótló tabletták bevétele után se fogyasztható.

Történetünk főhőse két amerikai nő, a szerelemben sikertelen Audrey és annak nagydumás barátnője Morgan. Miközben Audrey pasijával történt hirtelen szakítása után próbálja összeszedni magát, addig a férfi éppen Vilniusban küzd az életéért egyik küldetése során, míg nem újra találkoznak, de a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt a nő remélte. Kiderül ugyanis, hogy a Drew névre hallgató férfi igazából egy kém, akire jelenleg is vadásznak, ezért hát Audrey-ra hárul a feladat, hogy befejezze egykori szerelme feladatát.

Susanna Fogel filmjével a legnagyobb baj tulajdonképpen az, hogy túl sok minden akar lenni. Egyszerre akar vígjátékként működni, de azért a romantikát és a szerelmes őrlődést se mellőzi, viszont road movieként is megszeretné állni a helyét, és persze az akcióműfajban is ki akarja szolgálni a nézőit. Egy ilyen szintű műfaji keveredés pedig sosem tesz jót, az amúgy is gyenge lábakon álló alapanyagnak, hiszen bár a kémszál alkotja a film cselekményének gerincét, de annyira mondvacsinált és amatőr az alkotás ezen része, hogy még egy elemi osztályos is hamarabb kikövetkezteti ki az igazi rosszfiú, mint a két főszereplő. Ám haladjunk csak szép sorban.

Elsősorban mégis csak egy paródia lenne ez a mozi, amivel nincs is semmi baj, hisz láttunk már remek, a kémzsánert klasszul kikarikírozó vígjátékokat, de Fogel rendezése minden, csak nem humoros. A poénok nagy része elképesztően izzadságszagú és erőltetett. A viccek zömét tulajdonképpen a mérhetetlenül túltolt káromkodás, a botrányosan mesterkélt helyzetkomikumok, valamint a fárasztóan túlnyújtott lelkizések adják, aminek a végeit mindig elbagatellizálják egy elcsépelt beszólással. Ennek fényében elmondható, hogy mint vígjáték, a film nem állja meg a helyét, sebaj… lássuk a többi pontot.

Romantika. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsen egy-két aranyos pillanata az alkotásnak, de mivel ennek a szálnak a középpontjában az az Audrey áll, aki egy kicsit se tudja megszeretetni magát velünk a két órás játékidő alatt, így teljesen érdektelenné válik számunkra, hogy megtalálja-e a szerelmet végre a hősnőnk. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a mozi leginkább a női nézők igényeire lett hangolva, hogy ők a célközönség, de elég szomorúnak találom, ha egyes filmkészítők azt gondolják, hogy ilyen alacsony színvonal is elég ahhoz, hogy kiszolgálják a hölgyek elvárásait szórakoztatás címen, mert pont azokkal bánik a legtiszteletlenebbül a film, akiknek szólna. Tehát romantika téren is elhasal az alkotás, lépjünk túl ezen is…

Road movie. Mielőtt bárki is azt gondolná semmilyen érdeme nincs Fogel rendezésének, azokat megnyugtatom, hogy az operatőri munka jó, és fővárosunk, mint helyszín remekül ki lettek használva. Persze nem kell lélegzetelállító kameramunkára vagy fényképezésre gondolni, de ezen a téren igazán korrekten helyt állt a stáb. Az első jó pontot tehát behúzhatjuk a filmnek.

Akció. Legnagyobb meglepődésemre itt alkotott igazán maradandót az alkotás, ugyanis az megkoreografált akciók baromi jól néznek ki, ráadásul a készítők sem finomkodtak, igazán tökösen odapakoltak keményebb jeleneteket is, amiket látva még John Wick is elégedetten csettintene. Ezek esetén egyébként a legnagyobb hiba, hogy keveset kapunk belőlük, helyette túl sok töltelék résszel húzzák az időt az alkotók.

Utolsó pontként pedig térjünk ki a szereplőkre. Mila Kunisra igazából nem lehet haragudni. Ebben a filmben is hozza már számos vígjáték óta jól bejáratott esetlen és esendő karaktert, aminek a skatulyájából lassan ki se talál a színésznő, és talán már nem is fog. Justin Theroux bár nem kap túl sok játékidőt, abban a kevésben legalább emel a színvonalon parádés akciózásaival, ám minden egyes lassabb és lelkizős jelenetnél erősen érezhető, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát szerepében. Sam Heughan bár szintén feljegyezhet pár jobb momentumot, de ezen kívül olyan benyomást keltett végig, mint egy esetlen modell, aki betévedt egy forgatás kellős közepére.

Ellenlábasként azért meg kell említenem Ivanna Sakhnot, aki szerintem a film egyik igazán kellemes meglepetése volt, nagyon jól állt a szerep is neki, kár, hogy karaktere kihasználatlan maradt. Az egyetlen fekete folt szereplők terén számomra az a Kate McKinnon volt, akit tudom, hogy most mindenki imád, mert elrappelte az Animal Canibals slágerét, de ettől még nem jó színésznő. Borzasztóan erőltetett a nagyszájú barátnő szerepében, a játékidő második felére pedig kifejezetten fárasztó válik, poénjai olyannyira nem voltak képesek szórakoztatni, hogy tiszta szívemből mondom egy vakbéltükrözésben több élvezetet talál az ember, mint McKinnon egysorosaiban. Nem lennék meglepve, ha következő év elején az Arany Málna bizottság megjutalmazná „elsöprő” alakításáért a művésznőt.

Mit is mondhatnék végszóként? Nem az én műfajom volt ez a mozi? Lehet. Többet vártam tőle, mint amennyit kellett volna? Ez is lehet, de legalább megpróbáltam élvezni, és ennek ellenére se tudott a film egyetlen egyszer se egy jó ízű nevetést kiváltani belőlem, csak kínos botránkozást és fájdalmas szörnyülködést, ami nagyon nem esett jól, így a nyár vége felé. Kinek ajánlanám? Úgy őszintén senkinek, viszont Mila Kunis rajongók tehetnek vele egy próbát, mert ők talán több érdemet fedeznek majd fel ebben a kicsit sem szerethető vígjátékban, ami egy tapasztalatlan rendező, szörnyen félkész munkájaként fog megmaradni legtöbbünk emlékezetében.

A film Mafab adaptlapját az alábbi linken találjátok!