Ilyen a lányok sorsa – KISASSZONYOK (2019) kritika

Premier kritikák | 2020-02-02 | Ben Palmer

Önmegvalósítás és felnövés. Talán ezzel a két szóval lehet leginkább jellemezni a történelem egyik leghíresebb és legrégibb ifjúsági regényét, Louisa May Alcott méltán népszerű művét, a 19. században íródott Kisasszonyokat. Na de mit lehet sokadik alkalommal is elmondani egy olyan történetről, amit számos alkalommal feldolgoztak már mozis és tévés formátumban egyaránt, mitől lesz több ez a változat, mint az előző jobb, vagy kevésbé jobb próbálkozások? Erre egyszerű a válaszom: Greta Gerwig. A pár éve rendezőként is befutott színésznő, ki hosszú idő után női direktorként került közel ahhoz, hogy tehetségét egy Oscar szoborral is elismerjék, ezúttal kedvenc regényét adaptálhatta vászonra. Beszéljük meg hát, hogy is sikerült ez.

A sztorit úgy gondolom nem kell senkinek bemutatni, lévén, a filmre leginkább úgyis az fog csupán jegyet váltani, aki valószínűleg már kívülről fújja a történet legfontosabb momentumait már csak az előző adaptációk által is, de azért röviden összefoglalom. A regény, ezáltal pedig jelen mozink főszereplői a March család, azon belül is négy fiatal művészlelkű lány. Jo March (Saoirse Ronan), az írás szerelmeseként mutatkozik be számunkra, a mindig csendes Beth (Elisa Scanlen) a zenében tud leginkább kiteljesedni, Amy (Florence Pugh) gyönyörűen fest, míg Meg (Emma Watson) színésznőként szeretne babérokra törni. A Kisasszonyok pedig az ő felnövéstörténetük.

Nos, tisztában vagyok vele, hogy mára már nem hat olyan izgalmasnak ez a koncepció felgyorsult világunkban, hiszen napjainkra annyira megváltoztak a filmnézési szokások, hogy egyszerűen képtelenek a legtöbben együtt érezni két órányi emberi sorsokat elmesélő kosztümös Coming of age sztorival, pedig Gerwig rendezése nagyon is igényli ezt a képességet a nézőtől. Ugyanis ez a film hétköznapi emberek, zömében nők életéről szól, akik a polgárháború utáni időkben próbálják megtalálni önmagukat, és helyüket a világban, ahogyan a szerény körülmények között élő March lányok szépen lassan nővé érnek, majd pedig, ahogy a cím is sugallja, kisasszonyokká válnak. Napjainkban pedig mikor minden a politikai korrektségről szól és a nemek egyenjogúsága körül forog könnyen válhatott volna Gerwig műve is egyfajta gender propaganda maszlaggá, ám szerencsére ennél jóval méltóbban kezelte az alapanyagul szolgáló regényt a fiatal direktornő.

Már maga a narratíva is tartogat nekünk újdonságot, hiszen két szálon fut, a múltat összemosva a jelennel, ezzel sokkal dinamikusabbá és befogadhatóbbá téve a látottakat, valamint az is dicsérendő, hogy úgy tette aktuálissá rendezőnő a filmje üzenetét, hogy közben sikerült megőriznie a Kisasszonyok esszenciáját. Hiszen gondoljunk csak bele, a 19. században mennyire végletekben gondolkozott a többség, hány nő nem teljesedhetett ki, mert az akkori kor és kultúra számára ez elfogadhatatlannak számított és akkor itt a jelen, ahol a nemek közötti megkülönböztetés témája érzékenyebb, mint valaha, és lám hiába fejlődött a világ megannyi téren 150 év alatt, egy valami mégsem változott, továbbra is csak végletek léteznek.

A rendezőnő egy végtelenül érzékeny és szerethető közeget teremtett, mondhatni intim közelségből ismerhetjük meg a March lányokat, betekintést nyerve a mindennapjaikba, ezáltal pedig az életük részének érezve magunkat, mintha mi is a kezdetek óta részét képeznénk a családnak, ez pedig nagyban segíti az azonosulást a szereplőkkel. Ez a húzás pedig lényegében lehetővé teszi azt, hogy ez a változat a korábbiak felé emelkedjen, ugyanis a sztori egyébként önmagában nem az a kifejezetten emlékezetes, még ha az üzenete nagyon is fontos és aktuális. Ám gyakorlatilag nem ad többet a film, mint más kosztümös drámák, (amik egyébként a műfaji szűkösség kereteiből is adódnak) sőt néha kifejezetten klisés és kiszámítható a cselekmény, a romantika kezelése pedig olykor bájosan esetlen vagy inkább naiv (?), mégis a szereplők erőteljes játéka képes arra, hogy feledtesse velünk egy régi szabású adaptációt nézünk.

Saoirse Ronan, aki nem tudni, hányadik alkalommal fog végre révbe érni, és szoborral hazatérni valamelyik alakítása után, mert ezúttal is abszolút megérdemelné, hiszen azt a testvért kellett életre keltenie, akit az írónő, Louisa May Alcott gyakorlatilag magáról mintázott, ezért a felelősség is nagyobb volt rajta, hogy fogja megállni a helyét szerepében, de túlzás nélkül állíthatom csuklóból megoldotta a feladatot a színésznő. Annyira átható és látványos játékra képes fiatal kora ellenére, amire érettebb társai sem képesek ennyire érzékletesen és kifinomultan, valahogy egyszerre képes keverni a hétköznapiságot a színpadi léttel, melynek köszönhetően a világ legtermészetesebb dolgaként képes átadni a nézőnek bármilyen élethelyzetet. Florence Pugh szintén rutinos névnek számit, ha kosztümös alkotásokról van szó, a Lady Macbeth illetve a Fehér éjszakák során pedig bizonyíthatta is, hogy micsoda talentummal van megáldva, ami mára Oscar-jelöléssé is érett, igaz ezúttal játéka a korábban említett alakításaihoz nem ér fel, úgy, hogy ez a nomináció inkább szól az eddigi életművének, mintsem filmbéli játékának. Emma Watson pedig bár folyton sarazzák, hogy nem igazán képes bizonyos kereteken túl teljesíteni, úgy gondolom ez a szerep nagyon is jól állt neki, végtelenül bájos és szerethető volt a karaktere. Azon meg úgy gondolom senki se lepődik meg, hogy Laura Dern, vagy Meryl Streep hiába csak nyúlfarknyi szerepekben brillírozhatott, mégis ezekben a jelenetekben uralták a vásznat. Férfi fronton pedig Chalamet rukkolt elő ismételten egy érzékeny, érett játékkal, annak ellenére, hogy ezúttal sem kapott túlságosan hálás szerepet.

A szereplők tehát a szíve Gerwig rendezésének, aki egy igazi huszadik századi stílusú, és régi vágású kosztümös felnövéstörténettel örvendeztette meg a nagyérdeműt, tette mindezt baromi igényesen, hiszen a díszlet korhű, a kosztümök színpompásak és álomszépek, a zene pedig jólesően andalító, de egy pillanatig se válik túltolttá, vagy giccsessé. Igazából a fentebb említett kiszámíthatóság és klisés adalékok mellett az az egyetlen igazán komoly hibája ennek az adaptációnak, hogy jellemre nem feltétlenül érezteti megfelelőképpen Gerwig azt, hogy megtörtént volna ez a felnövés. Mármint nem végeredményben, hanem ha a karakteríveket nézzük, akkor nem igazán válik egyértelművé, hogy a szereplők felnövése honnan is datálható pontosan, hogy mi tette őket többé szerény körülmények között élő, álmodozó kislányokból felnőtt nővé, nagyon hirtelennek érződik a végbemenetel, ez pedig, ha csak egy kicsit is, de rombol az összképen.

Összességében azonban nem véletlen, hogy 6 Oscar szoborért is versenyben van a film, ugyanis egy igazán fontos és értékes darabot köszönthetünk a Kisasszonyok képében. Ilyen jellegű alkotások ma már nem készülnek, ezért pedig nagyon értékelnünk kell, hogy Gerwig ezt ilyen formában bevállalta. Mindenképpen ajánlom legfőképpen nőknek ezt a nagyszerűen sikerült adaptációt, ám férfitársaim is nyugodtan tehetnek vele egy próbát, hiszen sokkal univerzálisabb üzenettel rendelkezik a film, mintsem egy feminista látleletként kezeljük a végeredményt.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala